Azt beszélik, ha az ember sokat gondol valakire, akkor öntudatlan állapotában, a személy képes élethű alakot ölteni. A történések, az események kusza formává keverednek. Összemosódik a jelen a múlt és az álombéli jövő a vágyainkkal, megteremtve egy olyan különleges óhajt, amely végtelenségének, csak elménk szab határt. S hogy miért is álmodom annyit, arról a sorsról, amit nekem szánt a teremtő? Csak találgatni tudok, mint ahogy azt legutóbb is tettem, amikor egy éjjel ismét ott álltam a bocföldi udvarház előtt.
Valami nagy vihar lehetett, mert a tömör deszkaajtót védő rács ütemesen és hangosan verődött a falnak. Óvatosan nyomtam befelé az ajtót, nehogy zajt csapjak. De sajnos nem sikerült, mert a lelógó lánc hintázva nekikoppant a vastag fának.
- Ki az? Ki motoszkál? – hallottam bentről. Rémületemben, gyorsan elengedtem a kilincset. Nem számítottam rá, hogy valaki a házban is lehet. Ilyesmit azelőtt még sohasem álmodtam.
- Valahogy semmi sem olyan, mint rég. - villant át a jól ismert gondolat az agyamon, és igazán furcsa volt, amit láttam. A búbos kemence kéménye sűrű füstöt eregetve pöfékelt. A házon az apró ráccsal borított ablakokból kiszűrődött a petróleumlámpa fénye és valami egészen finom illat járta át a levegőt.
Utolsó kommentek