A BŰVÖS KÉP

Azt beszélik, ha az ember sokat gondol valakire, akkor öntudatlan állapotában, a személy képes élethű alakot ölteni. A történések, az események kusza formává keverednek. Összemosódik a jelen a múlt és az álombéli jövő a vágyainkkal, megteremtve egy olyan különleges óhajt, amely végtelenségének, csak elménk szab határt. S hogy miért is álmodom annyit, arról a sorsról, amit nekem szánt a teremtő? Csak találgatni tudok, mint ahogy azt legutóbb is tettem, amikor egy éjjel ismét ott álltam a bocföldi udvarház előtt.

Valami nagy vihar lehetett, mert a tömör deszkaajtót védő rács ütemesen és hangosan verődött a falnak. Óvatosan nyomtam befelé az ajtót, nehogy zajt csapjak. De sajnos nem sikerült, mert a lelógó lánc hintázva nekikoppant a vastag fának.

- Ki az? Ki motoszkál? – hallottam bentről. Rémületemben, gyorsan elengedtem a kilincset. Nem számítottam rá, hogy valaki a házban is lehet. Ilyesmit azelőtt még sohasem álmodtam.

- Valahogy semmi sem olyan, mint rég. - villant át a jól ismert gondolat az agyamon, és igazán furcsa volt, amit láttam. A búbos kemence kéménye sűrű füstöt eregetve pöfékelt. A házon az apró ráccsal borított ablakokból kiszűrődött a petróleumlámpa fénye és valami egészen finom illat járta át a levegőt.

Még alig telt el egy nap a fellépés után, és másnap, már az évzáróra készültünk. Nagyjából tudtam milyen bizonyítványom lesz, de néhány tárgyból a tanév végén, még nem voltam lezárva, így azok miatt, csak találgatni tudtam. Mindent összevetve nem számítottam rossz eredményre. Hihetetlen volt, de eljött az utolsó nap is...

- Sorakozó lányok! Indulás! – adta parancsba az osztályfőnök délután kettőkor, mi pedig engedelmeskedve kettesével egymás mögé álltunk. A folyosó benépesedett. Mire a tornaterembe értünk, eltelt úgy körülbelül fél óra. Mi végzősök utoljára indultunk, számunkra az első sorokba székeket hordtak. Amikor beléptünk, a pulpituson már ott állt az igazgatónő. Szigorú tekintete tiszteletet parancsolt.

- Szeretettel üdvözlök mindenkit! – kezdte beszédét, miután elcsendesedtünk. Néhány percre rá, a még suttogó szülők is elhallgattak. A tökéletes csendben tisztán hallottuk a hangját, ám hiába próbáltam ráfigyelni, valahogy nem sikerült igazán.

- Nem hagyományos tanévzárót tartunk az idén… az iskola jó eredményekkel zárta az évet… a statisztika szerint a 4a átlaga bizonyult a legjobbnak… kiemelném azokat a tanulókat, akik kimagasló tanulmányi eredményeik miatt, oklevélben részesülnek… fáradjanak majd ki… és kiosztjuk az iskolánk külön díját… – jutottak el a mondatfoszlányok a fülembe. Képtelen voltam koncentrálni.

- Aludj, csak kislányom, pihenj! Nagy nap ez a mai. Elmegyünk a mamával az orvoshoz, utána kikísérem a pályaudvarra. Az előadáson találkozunk. Az ennivalód a tűzhelyen van. – hallottam félálomban édesanyámtól. Aztán rémlett még egy halk ajtócsukódás és ismét elborított mindent a sötétség. Amikor felébredtem, egyedül találtam magam. Egy darabig csak gépiesen tettem-vettem, de ahogy múlt az idő egyre inkább eszembe jutott, hogy nem egy egyszerű, inkább különleges péntekre ébredtem. Az ünneplő ruhám és a balett ruhám békésen egymás társaságában a szekrényajtóra akasztva lógtak. Nehéz volt elterelni a figyelmemet a rám váró fellépésről, és nem is igazán sikerült. Egy kicsit még bosszantott az előző napi főpróba is, ahol egy „pas balancé”- t valamiért elrontottam. Vagyis inkább bántott, hogy egy egyszerű lépésnél megbillentem.

- Nem fordulhat elő újra, ma ki kell tennem magamért. – tépelődtem és akkor, hírtelen megállt bennem az ütő. Az ágyam felett egy hatalmas téglalapalakú világos folt éktelenkedett.

- Eltűnt a képem. Nagyanyám elvitte. – hasított belém.

- Ma este érkezik anyánk. – hallottam a nyitott konyhaajtón keresztül édesanyámat.

- Na, Zsófi az ördögöt a falra festetted. – jutott eszembe azonnal, és még az ütő is megállt bennem, olyannyira, hogy egy kicsit meg is szédültem. Óvatosan a családi képre lestem, középre, oda, ahol, ő trónolt. Összeszűkült szemekkel nézett rám. Végigszaladt rajtam a hideg.

 - Kimegyek elé. – felelte a megállapításra néném. Én pedig, még mindig nem akartam hinni a fülemnek. Akkor láttam utoljára, amikor elköltözésem napján letolvajozott, és Bak felé elviharzott. Elképzelni sem tudtam, mi szél fújja felénk, ezért még jobban fülelni kezdtem.

- Dr. Korpás holnap fogadja?

- Igen. Remélem nincs nagy baj. – válaszolta néném és egy nagyon mélyet sóhajtott. Kijelentéséből azonnal tudtam, hogy nagyanyám beteg. Éppen azon törtem a fejem, vajon mi baja is lehet, amikor erre a kérdésre is választ kaptam.

- Hát… a szív nem játék, sajnos. – hallottam halkan anyám sóhajtását.

- Az… bár kicsit csodálkozom, hogy van neki. - vágta rá nénje, aztán nem beszéltek többé róla.

Olyan hihetetlen, de negyedikes lettem. Egyre kevesebbet csavarogtam, mert a szólótáncosi gyakorlások elvették a legtöbb időmet. 1943-at írtunk. Nem lehetett nem észrevennem, hogy Pesten egyre többen zsidóznak. Egyszerűen, értetlenül álltam a gyűlölet ilyenfajta megnyilvánulásai előtt. Amíg élek nem felejtem el azt a napot, amikor mindez a Marczibányi téri leányiskolában is felütötte a fejét. Éppen kézimunkaóra volt és negyedik év végére varrtuk, hímeztük a fehér blúzunkat, amikor kivágódott az ajtó.

- Jó reggelt mindenkinek. Elnézést, Valikám, hogy megszakítom az órádat, de megkértek, hogy ezt a kislányt kísérjem fel hozzátok. Ide fog járni. – állt meg Irén néni az ajtóban.

- Jó reggelt. És hol van? – nézett érdeklődve a kézimunka tanárnő.

- Itt. – lépett elő hangtalanul Irén néni mögül egy feketehajú copfos, nyúlánk lány. Zavarában gyorsan összehúzta a kardigánját.

Múltak az iskolaévek és jött a következő. Magdus levelei időnként felkavartak, mert mindig olyasmit tartalmaztak, ami az életemből nagyon hiányzott. Balett ide, balett oda, vágytam Zala után. Mezítláb szaladgálni az öreg gesztenyefák alatt. Felszaladni a Kányásra. Beleszippantani a szegfűágyás virágkelyheibe. Ám, arról, hogy odautazzunk, szó sem lehetett. Így aztán csak iskolából hazafelé menet egyre többször ábrándoztam a szülőfalumról és Bocföldéről. Néha még nagyanyám is eszembe jutott, akit azóta, hogy Pestre jöttünk, nem láttam. S bár hiányozni nem hiányzott, valami érthetetlen okból sajnálni kezdtem. Talán az eszem lett több és azért, vagy a megismert keserű sorsáért... ki tudja.

- Évek óta, hogy nem jártam otthon. – szontyolodtam el időnként, olyankor mindig elhatároztam, hogy édesanyáméknak megemlítem majd, az utazás dolgát. Aztán valamiért sohasem sikerült elég bátorságot vennem. Azt hiszem, a pénz miatt. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy lássam milyen hatalmas erőfeszítésbe kerül nekik a mindennapi megélhatésünk. A kínzó vágy azonban, egy idő után, a tetőfokára hágott, ezért egy napon eldöntöttem, elmondom anyámnak ebbéli vágyamat, de mielőtt beléptem volna a bejárati ajtón, azonnal megfeledkeztem mindenről... ismerős hang ütötte meg a fülemet. Csúnya dolog a hallgatózás, ám akkor, abban a pillanatban ez semmiféleképpen nem jutott eszembe. Füleimet hegyezve, feszülten figyeltem a kiszűrődő mondatokra.

Telt múlt az idő. Alföldi Róza, sem pikkelt rám örökre. Én, pedig szép lassan rájöttem, hogy az én „kábosztafejemben” is van elég sütnivaló. Igaz, amióta Pestre kerültem voltak támogatóim. Anyámék, Éva, és Gutman Irén néni, akiről egy véletlen folytán tudtam meg, hogy éppen olyan nehéz körülmények között él, mint mi. Már másodikos voltam, emlékszem, egyszer anyám tíz deka vajat hozott a konyháról.

- Vaj. – szimatoltam a finomságot boldogan és már el is képzeltem milyen jól fog esni, amikor eszembe jutott a tanárnő. Máig sem emlékszem, miért döntöttem úgy, hogy neki adom a ritka különlegességet. Ennyi év távlatából már csak az, ragadt meg bennem, hogy leírhatatlanul boldoggá tettem egy darabka ennivalóval. A szakadék, amely gazdag és szegény közt mélyülni látszott, az iskola falai között, alig tűnt észrevehetőnek.

Ma is csodálkozom azon, hogy micsoda hatalmas akaraterővel áldott meg a sors. Képes voltam órákon át, gyakorolni az iskolában elmagyarázott feladatokat. Mindig is tudtam, hogy nekem, sokkal nehezebb a dolgom, mint az osztálytársnőimnek, hiszen mindent elölről, elemi szinten kellett kezdenem. Ráadásul mindezt, háttér nélkül, magamra utalva.

A humán tárgyak, még csak menegettek valahogy, de a számtannal sűrűn meggyűlt a bajom. Bevallom, sokszor nekibúsultam, amikor már-már saját magamat én is, „kábosztafejűnek” hittem. Már nem emlékszem, hányszor aludtam el a konyhaasztalunk mellett sírva, és arra sem, hány feladatot oldottam meg sikertelenül, mire rájöttem a megoldásokra, és arra is, hogy mi adott erőt. Anyám, és néném gyötrelmes küzdelme, hogy előteremtsék nekem mindazt, ami másoknak oly, könnyűszerrel a rendelkezésére állt. Hajtott az irántuk érzett hála, és szerettem volna boldognak látni őket. Ehhez pedig, tanulnom kellett.

Teltek a hetek, a fizika és a számtan egyre nehezebb lett. Most látszott meg igazán, hogy mennyire elmaradtam a tananyagtól, megalapozatlan tudásommal segítségre szorultam. Hála, Krell mama kirohanásának, Éva dacból, lelkiismeret furdalásból, szánalomból? Ki tudja miért, de elhatározta, megtanít engem arra, hogy végre igazi pesti lány legyek. Szorgalmasan csiszolgatta a kiejtésemet és javítgatta a véletlenül még előbukkanó tájszólásokat, én, pedig észre sem vettem, mikor hagytam el majdnem végleg azokat.

Éva az idő múlásával belefolyt az életünkbe, és szép lassan nem csak a „tanárnőm”, de a barátnőm is lett. Mindezt persze titokban. Apró lakásunkban együtt tanultunk, miközben élveztük a krumplistésztaevés örömeit. Úgy evett, hogy szinte falt.

- Iff-teni! - mondogatta legtöbbször pöszén, teli szájjal, megfeledkezve neveltetéséről. Édesanyám és néném egyszerű főztjéről pedig, ódákat zengett.

Gyanútlanul, kissé szorongva mentem a Marczibányi Tér irányába. Bodros ruhámba bele-belekapott a szeptemberi fuvallat. Csak annyit tudtam, hogy Fejes Gézánét, Gizus nénit kell keresnem, mert az ő osztályába fogok járni. Tizenhárom éves voltam. Nem voltak barátaim, csak a vágyam, hogy befogadjanak, és olyan gyerek lehessek, mint bármelyik pesti lány. Sejtettem, vagy legalábbis gondoltam rá, hogy egyszerű családi háttérrel nem igazán lesz könnyű dolga egy nincstelen jövevénynek… aztán, hirtelen eszembe jutott Magdus. Elképzeltem, ahogy a ház körüli teendők közül éppen a tyúkokat eteti. Lábujjával karikákat rajzol az udvari a homokba. Egy pillanatra még a szememet is behunytam, annyira hazavágytam.

- Ehhh! – szakadt ki belőlem egy sóhaj és mit nem adtam volna, ha akkor, vele lehettem volna. Helyette azonban, ráakadtam Gizi nénire és a körülötte álldogáló osztálytársnőimre. A földszinten álldogáltak és érkezésemkor már kedélyesen beszélgettek. Tekintetemmel végigpásztáztam őket. Ondolált hajukba színes masnit kötöttek. Lakkcipőjük makulátlanul virított. Éppen a pesti divatról traccsoltak. Rólam tudomást sem vettek. Csak akkor hallgattak el, amikor a tanárnő megkérdezte a nevemet.

Így történt, hogy másnaptól megkezdődtek a pesti tanulmányaim. Anyám és Anna néném ismét kiöltöztettek, mint azt a bizonyos Pistát. Valahogy, egyszerre szerették volna bepótolni az életemben azt, ami addig elmaradt. Megmutatni a világnak, hogy különb gyerek vagyok mindenkinél… az ő gyerekük… ezért aztán, rám akasztottak, belém tömtek volna mindent, ami csak létezett. Iskolába is így indultam… megpakoltak mindenféle jóval és reggel útnak eresztettek azzal a reménnyel, hogy híresen jó tanulója leszek a zugligeti népiskolának. Köztünk legyen mondva, én ebből a hírest megvalósítottam

Nem sokáig tartott a berendezkedésem. A lisztes zsák tartalmát egy nyikorgó ajtajú szekrénybe pakoltam, ahol kaptam egy polcot. A családi kép, felkerült az ágyam fölé. Édesanyám megigazította, hogy egyenesen álljon, aztán kivezetett a konyhába.

- Remélem éhes vagy, mert Anna finomat főzött. Nagyon készült. - invitált a konyhaasztal mellé és én boldogan láttam neki az ünnepi káposztástésztának. Leírni sem tudom milyen csodálatos érzés volt a vacsora utáni esti ima az édesanyámmal. Még azzal sem törődtem, hogy a szomszéd szobában hangosan veszekszenek, és az sem érdekelt, hogy az általam elképzelt palota csak néhány szegényes, helyiségből állt. Soha életemben ilyen boldog még nem voltam.

- Istenkém. Pest. – csodálkoztam rá minden pillanatban, a számomra még sohasem látott érdekességekre. Még ma sem tudom elmondani, mi zajlott le bennem, de úgy gondolom, elképzelhető bárki számára, hogy mit érezhet egy vidéki kislány, amikor hirtelen a hőn áhított nagyvárosba csöppen.

Én mindenesetre, mindenen álmélkodtam. Hihetetlenül furcsa volt számomra a forgatag, a nyüzsgés és az emberek sokasága. Én, aki addig, csak apró falusi házakat, gesztenyést, szegfűágyást, zöldségeskertet és egyszerűen öltözött falusi embereket láttam, most egy egészen más világba érkeztem. Nem győztem a fejemet forgatni. Az utcákon autók tülköltek, és csilingelve villamosok jártak. A házak hatalmasak, cifrák és hivalkodóak voltak és utólag bevallom egyáltalán nem is tetszettek. Nem éreztem én rosszul magam, csak minden olyan volt, amilyet még sohasem láttam. Nem volt erdő, nem volt domb, és nem volt Válicka sem és valahogy még a levegő is más volt.

Második fejezet: Pest

- Miko gyün a vonat? - nézegettem türelmetlenül az állomáson hol jobbra, hol balra, miközben kutakodva vizsgálgattam a végelláthatatlan síneket.

Kicsit persze fájt, hogy el kellett válnom, azoktól, akiket szerettem, akik nélkül talán belehaltam volna a bocföldi életbe, de az „ígéret földje” aznap, mégiscsak Pest volt.

- Ha nagy leszek, visszagyüvök. – nyugtattam meg háborgó lelkemet. Persze akkor, még nem ismertem a jövőt, csak fogadkoztam, mit sem sejtve arról, ami később beteljesedett. Ma már tény, hogy bármilyen messzire is kerültem, barátnőmtől a mai napig is kitart a gyerekkorunkban megkötött szeretet. Sokszor hiányzik, Bus Pista is, akit alkalmankénti látogatásomkor úgy ölelek, mintha a testvérem lenne, és akinek, ha meglátom vörös üstökét, úgy érzem, felragyog a nap a már nem létező bocföldi házunk felett.

Aznap délelőtt a lelkemben sirattam Pete bácsit és a postás kisasszonyt is, akiktől előző este könnyek között búcsúztam. Kislányként, akkor még nem tudtam, hogy a szeretet és a barátság nem a távolságon múlik. Aztán később rájöttem erre is… és Isten bocsássa meg nekem, de örültem, hogy távol kerültem attól az asszonytól, akinek még az utolsó napon sem sikerült kimondanom az annyira áhított szót… nagyanyám.

Évek teltek el azóta, hogy üvöltve szorítottam a sürgönypóznát és ugyanannyi, hogy nem láttam anyámat. Évek kellettek ahhoz is, hogy boldogító hírekkel üzenetet kapjak, és pontosan ennyi idő kellett, hogy végre magam olvashattam, amit oly sok szeretettel nekem írtak. Az iskola befejezése után már a nyár közepén jártunk, amikor egyik délután Pete bácsi átintegetett a szomszédból.

- Zsófi! Gyere a kerítéshez! A postárú gyüvök. – mosolygott és egy levelet nyújtott felém. Élénken emlékszem erre a pillanatra, ugyanis életemben először, én voltam a levél címzettje és nem a nagyanyám.

- Segíccsek kibontanyi? – súgta, de azt hiszem, tudta rá a választ, mert csak huncutul kacsintott egyet.

- Köszönöm, nem kell. – feleltem kicsit büszkén, és megsimogattam a borítékot. – Már tudok óvasnyi. – szóltam még utána. Ő, pedig bólogatva, szó nélkül elballagott. Anna néném írt.

Két hétig az iskola felé sem mentem. Senki sem kérte számon tőlem, miért nem teszem tiszteletemet a tudás „palotájában”. Tanítás helyett csavarogtam.

Történt aztán, a második hét közepén, hogy a kisdobos az én nevemet kiáltotta. Izgatottan rohantam a levelemért a postára és boldogan kaptam ki a postás kisasszony kezéből, de amikor türelmetlenül kibontottam, és a kusza betűkre néztem, belém mart, hogy nem tudom elolvasni. 

- Kisasszony. Kisasszony. - néztem kérlelve a postásnőre, és bizony nem sok jót láttam a szemében. Rosszat sejtettem. Gondolataim elég hamar be is bizonyosodtak.

- Utoljára olvasom el. Ha nem jársz iskolába, ide ne gyere ilyesmivel! – kapta ki bosszúsan a levelet a kezemből, én, pedig bűnbánóan lesütöttem a szemem. Aztán olvasni kezdett.

Lenyűgözve álltam meg, az iskola épülete előtt. Még arra is, élénken emlékszem mennyire különbözött az akkoriban és Zalában épített szokásos házaktól. Csak mert, az iskola téglából, hatalmas ablakokkal és palatetővel készült. Mellette állt a tanítóék lakrésze. Az iskola fehérre meszelt fala viszont, pont olyan volt, mint bármelyik házé a faluban. 

Óh, de rég volt! - gondolom most is, mert úgy rémlik akkor, egészen izgatott lehettem... valami furcsa valami mámorító érzés magával ragadott az „L” alakú iskola láttán. Ma már tudom, a tudásvágy az olvasni akarás és szeretet volt az, amit reméltem ott megtalálni, s amitől azon a különleges, de mégis szomorú reggelen oly izgatott voltam. Annyira, hogy ma is eszembe jut...

Érdekes, attól a perctől fogva, hogy megismertem az apró cédula tartalmát, nem volt különösebb bajom, megnyugodtam. Talán, mert láthatatlanul is éreztem édesanyám óvó "szárnyait". Olyannyira, hogy kifejlesztettem magamnak egy új módszert. Például, ha felmérgesített nagyanyám, vagy valamelyik gyerek, csak ránéztem az anyám által írtakra és lenyugodtam.

Bus bácsi szerint, varázsszöveg volt az a javából. Én pedig hittem neki... 

Múltak a napok, szinte repültek. Édesanyám sokat mesélt pestről és a városi életről. Sifferékről és a méltóságos asszony rigolyáiról. Alkalmanként még ki is figurázta a kényeskedő nagyságát. Olyankor megemelte a hangját és furcsa mozdulatokkal adta elő Sifferné különös szertartásszerű szokásait.

- Csukja be az ablakot fiam! Nem, inkább nyissa ki! Tudja mit? Elég, ha csak a függönyt elhúzza, de a zsalugáter nyitva marad. Jaj de ügyetlen maga Lina! Mondtam, hogy a függönyt ne húzza el! Vagy mégse? Aztán a végén, affektálva hozzátette: „Óh! Szilvalé, rongyő!” - hahotáztunk a városi, úrinő utánzása közben.

Beszélt még a Dunáról, a Gellérthegyről, a városi házakról és a pesti kispolgárokról. A budai hegyekről, amelyek számára, sohasem voltak olyan szépek, mint az itthoniak.

Attól a perctől fogva, hogy édesanyám megérkezett, beköltözött a az életembe az igazi boldogság. Sokáig nem is mertem, elhinni, hogy ez nyugalom, maga a megtestesült valóság. Furcsa volt minden és szokatlan. Esténként a saját ágyamban aludtam, és szinte egész álló nap követtem őt, mint az árnyék. Nem tudom leírni, sem megfogalmazni mit jelentett nekem a sok elszenvedett keserűség után újra érezni, hogy mellettem van. Már két hét is elmúlt megérkezése óta, amikor egy reggel furcsa idegen állított be a portára. Lóháton jött. Elé mentünk anyámmal. Bemutatkozott.

- Jó reggelt! Köteles István vagyok Lentiből, a Dezsőék bérese. A nagyságos asszony küldött. Lina ténsasszonyt, bocsánat kisasszonyt… no mindegy, őt keresem. - adta elő jövetelének okát.

- Mi végre? – lepődött meg anyám.

Így jött el a június. A nyár, amit, amíg élek sohasem felejtek el. A végső kétségbeesés határain voltam. Nem sejtettem, hogy szegény anyám is hasonlókon megy keresztül. Azt is utólag tudtam meg, hogy ezzel egy időben mi zajlott Pesten. Egy napon, anyámat hivatták.

- Jöjjön be fiam! – szólt ki hangosan a kopogtatásra Sifferné.

- Hivatott méltóságos asszony. – lépett be édesanyám a nő hálószobájába, aki felpolcolt fejjel délelőtt tízkor még mindig az ágyban feküdt. A nagysága szerette, ha kezet csókolnak neki, ezért aztán egy alkalmat sem hagyott ki, hogy ne nyújtotta volna kézcsókra a kacsóit, és anyám minden ilyen alkalommal megsemmisülve kezet csókolt.

Igazából nem bántam, hogy véget értek az ünnepek. A karácsony, amely azok nélkül telt el, akiket szerettem, semmit sem ért. Múlt az idő...

A naptár is minden évben átfordult. Emlékszem, másfél év telt el anyám legutóbbi látogatása óta. 1933-at írtunk, én pedig mint mindig, egykedvűen vettem tudomásul, hogy beköszöntött az újesztendő. Nem voltam derűlátó, azt gondoltam magamban, a régiek sem voltak túl jók, mitől lenne jobb az új. Szeretteim hiánya nagyon megviselt. 

Mégis örülni tudtam, amikor a sötét téli napok szép lassan véget értek, elolvadt a hó  és a hatalmas zalai sártengert felszárította a napsugár. Mire az új vetés ideje eljött már egészen kellemesen lengedezett a tavaszi szél. Boldog tudtam lenni, mert barátaim voltak, ráadásul a májusi esők megérkezésekor már újra kint tanyáztam a szelídgesztenyefa rejtett odújában. Nagyanyám ismét járta a szomszédokat, és én már egy cseppet sem bántam, hogy nem törődött velem. Úgy éreztem minden visszatért a régi kerékvágásba.

Úgy rémlik, túl sok dolgom nem volt, de hát mi is lett volna? Már nem tartottunk állatokat, mindent a városból érkező pénzen vett meg nagyanyám. Szabad voltam, mint a madár. Ráadásul, Magdussal egy idő után elválaszthatatlanok lettünk. Alkalmanként, pedig Pista is közénk állt játszani, amiből természetesen, mindig csak bonyodalom lett.

Karácsony reggelre minden fehér lett. Egész éjjel eshetett, mert az udvaron már vastagon állt a hó. A fákra lerakódott hótömeg cukorsüvegként ült mindegyik tetején. Kinéztem az ablakon olyan volt a látvány, mintha meseországba tévedtem volna. Számomra szebb és kedvesebb táj, azóta sem létezik.

Emlékszem, csak álltam, és lenyűgözött, a táj. Egy darbig nézelődtem, "süketen". Elég hosszú idő telhetett el, amíg eszmélni kezdtem a hangokra. Hangok... amik a távolból eljutottak és befészkelték magukat a lelkembe. Gyerekek... A zsivaj beszűrődött a rosszul záródó ablakainkon. Valahol a közelben csúszkálhattak, mert egészen tisztán hallottam az örömteli ujjongásukat. Én is mentem volna szívesen játszani, de nem volt kivel. Magdusék fenyőért mentek. Engem pedig rajtuk kívül, nem fogadott el senki. Aztán nem bírtam tovább...

Az istentisztelet előtti események után, igyekeztem elkerülni az embereket, ezért a postáskisasszonyon és Busékon kívül sehová sem jártam. Szerencsére az ajándékkészítés is lefoglalt, egészen jól haladtam. Már csak Pista csúzlijának elkészítése volt hátra. Igyekeznem kellett, hiszen három nap múlva karácsony. Sajnos csúzli készítésben egyáltalán nem voltam járatos, ezért szerettem volna kikérni egy felnőtt véleményét. Választásom ki másra is eshetett volna, mint Bus bácsira. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat és átszaladtam hozzá.

Örömmel fogadott, és amikor elmeséltem mi járatban vagyok nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék. Megvakarta tudálékosan a feje búbját, majd elindult a fáskamrába megfelelő ágast keresni.

- Itt várjá meg! – tette a mutatóujját a szája elé, mert a lelkére kötöttem, hogy a dologról senki sem tudhat. Aztán amikor egy negyedórai várakozás után visszatért, láttam, hogy egy jó kis csúzlinak valót tart a kezében.

- Ez az igazi! – lelkendezett és a kezembe nyomta. Várgyá! Adok gumit, oszt itt ez a darab bőr, esztet lyukasszad ki, itt valahun, fűzd be kétódalt oszt itten meg tekerd rá. – mutatott a fában egy kis bemetszésre. Nem tűnt túl nehéznek a dolog, ezért aztán megköszöntem a segítségét és gyorsan visszaszaladtam volna a kamra sarkába, de a kapu előtt Pista megállított. Alig tudtam betuszkolni a kabátom zsebébe az ajándéknak valót.

- El ne menny! – mutogatott valami papírfélére a kezében, amiből azonnal megértettem, hogy valami fontos dolog lehet. Gyanakodni is kezdtem.

Milyen érdekes, én, aki nem mindig szerettem Isten házába járni, azon a napon valamiért úgy éreztem ott a helyem. Vonzott az ünnepi hangulat a betlehemes jászol, és a fenyőfaágakkal feldíszített templom. Jolán mesélte, hogy oltárán már hetek óta tucatszám gyűltek a krizantém csokrok, ami egyáltalán nem csoda, hiszen három falu lakói hordták. Csatár volt ugyanis Sárhida és Bocfölde katolikus rendjének központja. Templom is csak itt építtetett.

Még ma is rémlik, hogy menyire ki akartam tenni magamért. Az aranyvasárnapi alkalomtól belódult a fantáziám. Így utólag is beismerem, kezdtem hiú lenni. A Pestről küldött ruhák megtették a hatásukat. Amióta a postás kisasszony maszatosnak titulált megváltoztam. Már nem kellett figyelmeztetni a fürdésre, sőt, időnként nagyanyám agyára mentem, mert örökösen elvettem a lavórját.

- Aranyvasárnap. – ízlelgettem az ünnepi szót, és izgatottan készülődni kezdtem. Felvettem a legszebb sötétkék, fodros ruhámat, felhúztam a fehér zoknimat és a nemrég kapott lakkcipőmet, belebújtam a boy kabátomba és szélsebesen Busékhez indultam. Bus néni összecsapta a kezét, amikor meglátott.

Vészesen közeledett a karácsony, de az ünnepek előtti készülődés sem feledtette el velem a kovácsnál történteket. Mégis, valahol a reménység szikráját hozta el, ha nagyanyámra gondoltam. A lelkem legtitkosabb zugában ugyanis hálát éreztem, mert segített rajtam. No persze, csak éppen annyira amennyire tőle futotta. Sem többet, sem kevesebbet.

Még ma is szörnyülködöm, ha arra gondolok, hogy pontosan úgy kezeltek, mint egy kismalacot, akinek megdrótozták az orrát, hogy ne túrjon. A fájdalom elmúltával, igyekeztem nem gondolni a szörnyűséges napra. Helyette…

- Ünnep. – ejtettem ki magamban a szót, de sajnos nem tudtam mit jelent. Nekem éppen olyan napnak tűnt, mint bármelyik másik. A mi ajtónkon a Jézuska sohasem osont be és semmikor sem rakott a fenyőfa alá ajándékokat, mert karácsonyfánk sem volt. Tulajdonképpen, nem sok okom volt várni a szeretet ünnepét, hiszen tudván tudtam, hogy sem anyámat, sem Nacát, nem hozza el számomra. Legfeljebb egy pesti csomagot kapok. Ettől függetlenül, mindig izgalomba jöttem, ha valaki a közelgő ünnepekről beszélt és addig-addig jutottam, hogy elhatároztam, a barátaim mellett kivételesen nagyanyámat is meglepem valamivel.

Az idő egyre hidegebbre fordult, szinte télies lett. Nem túl sok kedvem volt beszorulni a házba, no de mit tehettem? Le kellett mondanom a szelídgesztenyefa csendes odújáról, mert fáztam. Az első elviselhetetlen, nagyanyámmal töltött nap után, egyre azon törtem a fejem, milyen búvóhelyet találjak magamnak, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve eszembe jutott a kamra. Annak is egy darabkája, ott, ahol a kéményszeglet és a tető ívének a találkozása volt. A polcot egy kicsit előrébb húztam a faltól, így tökéletesen elszigetelt, titkos helyet mondhattam magaménak. Igaz, fel nem állhattam, mert bevertem volna a fejemet, de így ülve, megfelelt a hideg időkre odúpótlónak. Ide aztán elhoztam, az ősfában tárolt holmikat és ágyamból azt a kispárnát is, amit Anna néném küldött a születésnapomra. Jöhetett a cudar idő.

A zalai telek, pedig mindig keménységükről voltak híresek. Az őszi cuppogós sár megrekedt a lovas szekerek által hagyott mélyedésekben, és megfagyott. Ilyenkor már nem jártam az öreg gesztenyésbe, a Kányásra sem, mert annyira hideg volt, hogy odavesztem volna. Mire eljött az október vége beköszöntött a tél. Dédapám volt birtoka a Kányás is elnéptelenedett.

Nem úgy a falu, ahol a mesteremberek hangos kiáltásaitól zengett a környék. Szokás volt, hogy tél elején, persze, csak akinek pénze volt, télire való csizmát, bakancsot készíttetett a suszterrel. De általában ilyenkor majd’ mindenki készülődött. Meleg ruhát, kabátot varrattak, és akadt olyan is, aki már a disznóölés idejére kést köszörültetett a köszörűssel, aki házhoz járt. Sokan ilyenkor foltoztatták meg a fazekaikat, edényeiket, a drótostóttal, akitől nem csak a környékbelei gyerekek, de jómagam is úgy féltem, mint a tűztől. Csak, mert állandóan azzal riogattak, hogy „elvisz a drótostót”.

Történt egyszer, egy, novembervégi napon, hogy kiabálásra ébredtem. Álmomból riadva odaszaladtam az ablakhoz. Nem túl jó éjszakám volt, mert rosszul aludtam, és mintha egy kicsit duzzadt lett volna az arcom is.

Észrevettem, hogy már nagyanyám is ébren van, mert ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy egy kalapos cigányemberrel diskurál. Kicsit jobban odahajoltam az üveghez és ijedten állapítottam meg, hogy nem más az, mint a Tuksza Rozália férje, akitől egyszer Magdussal diót loptunk a padlásáról.

- Isten ágya. – intettem gyorsan búcsút és csomagom hátrahagyva Pete bácsi felé vettem az irányt. Örömömben még az sem foglalkoztatott, hogy egy egész gyereksereglet követ. Pete bácsi szerencsére otthon volt, így ahányan voltunk, mind benyomultunk hozzá.

- Jesszusom! Mi történt? – csapta össze a kezét, amikor meglátott bennünket.

- Levelem gyütt az isanyámtó! Fö óvasná? Sürgős. – hadartam gyorsan és felé nyújtottam a borítékból kiszedett hatalmas papírdarabot.

Már ősz végén jártunk, amikor megérkezett a várva várt posta. Futótűzként terjedt a faluban a hír, hogy Kovács Zsófi csomagot kapott, s abban olyan dolgokat, amiket zalai ember még sohasem látott.

Emlékszem, ez valamikor akkor történt, amikor nagyanyám egy alkalommal meglátogatta keresztanyámat Márit. Nem közölte velem, hogy egy egész napig oda lesz.

Sohasem felejtem el azt a napot, ahogy Magdus, negyednap bátortalanul megállt az udvarunkon. Volt egy hatalmas diófánk, az alatt téblábolt. Éppen a tyúkólból mentem a ház felé, amikor megpillantottam a vékonyka, korombeli lányt. Bevallom, meglepődtem, mert a mi portánkra idegen, igencsak ritkán tette be a lábát. Ránéztem, és akkor zavarba jöhetett, mert egyik lábáról a másikra lépett, aztán egyszer csak hirtelen megszólalt.  

- Gyün a kisdobos a faluvégire! Gyüssz?

- A vőgybe?

- Aha, le a lapba. – vágta rá.

- Oszt mé?

- Kidobója a faluba a híreket. Pont délben kezd. Apám mesíte, hogy az isanyád Pesten dógozik. És, ha írt neked? Hunnan tuggyad?

Ahogy múltak a hónapok, és az évek szép lassan bele kellett nyugodnom anyám és Naca néném távollétébe, miközben arra is rá kellett jönnöm, hogy egyedül csak magamra számíthatok. Majdnem 7 éves voltam, úgy éreztem, senkim sincs, nincs segítségem. Ez a felismerés nem esett túl jól, de szép lassan megtanított a teljes önállóságra. A múló idővel, nagyanyám sem, változott. Sokszor fogalmam sem volt, éppen melyik szomszédban múlatja az időt. Csiszleréknél-e, vagy a Tukszánál. Őszintén bevallom egy csöppet sem hiányzott a jelenléte. Ha néha kért valamit, azt igyekeztem minél hamarabb és a legrövidebb idő alatt teljesíteni, hogy szabaduljak tőle. Beismerem, hogy ilyenkor nem mindig válogattam az eszközökben. A problémát a magam sajátságos módján oldottam meg, úgy hogy részemről a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot húzzam.

Emlékszem egyszer krumpliért küldött. Késő este volt. S bár félős sohasem voltam, valahogy nem füllött a fogam a saját krumpliföldünkhöz. Az ugyanis a falu határában a szántóföldek előtt terült el. Testvérek között is vagy félórai járásra. Sok dolgot nem értettem akkoriban, ebből az egyik, hogy például miért kellett a zöldséges ágyásokat ilyen messzire ültetni. Ma már persze azt sem értem, miért pont ezt az időpontot választotta nagyanyám, amikor két napig meg sem főzte, azt, amit hazavittem. Pedig, ha tudta volna, lehet, hogy a harmadik napon sem teszi, mert nem a mi krumplink volt.

- Pszt! Tikokkal ketünk... Fel ne ébressze Zsófit! – tette a mutató ujját az ajka elé anyám és óvatosan betakargatott, észre sem véve azt, hogy aggódásában majdnem úgy beszél, mint rég.

- Ugyan mán! – válaszolta nagyanyám.

- Nem sokat aludt szegénykém. Sírni fog, ha nem talál itt. - aggodalmaskodott édesanyám.

- Erős jány ez, ha nem is férfigyerek. – ütötte el a szót nagyanyám, aztán sarkon fordult és kiment a konyhába.

- Menek. – suttogta anyám és határozottan elindult az ajtó felé. Aztán mégis megtorpant egy pillanatra és már szinte csak magának motyogta: „Bírd ki Zsófikám”.

Állítólag így indult neki a hosszú útnak. Csiszler bácsi látta még őt, ahogy a vasútállomás irányába veszi az utat és elkanyarodik a hegyen, aztán elnyelte őt a zalai dombvidék.

(Ma a házunk helyén: kukoricaföld)

Ötéves voltam, emlékszem milyen irigykedve kukkantottam be a szomszédház udvarába Busékhoz. Talán csak, mert időközönként azt láttam, hogy Bus néni magához öleli csemetéit. Nem igazán értettem mitől is jobb nekik, hiszen állandó parancsolgatások és korlátok között éltek. Én, pedig szabad voltam, mint a madár. Mégis valahol a lelkem mélyén ott lapult a vágy, hogy valaki engem is észrevegyen. Ám, az a valaki időközönként, csak a nagyanyám volt, és akkor is csak parancsolgatott vagy néhány utálatos szót szólt.

Nem tudtam mit jelent fontosnak lenni, nem tudtam milyen érzés, ha megsimogatnak, megfésülnek, és nem tudtam milyen a szülői szeretet. Nem tudtam semmit, kivéve, hogy borsot törjek mások orra alá, aztán kajánul kinevessem őket. Nem szerettem senkit, mert engem sem szeretett senki.

Abban az időben, még egy „1876-ban alkotott törvény értelmében a munkavállalót gazdájától függő személyként határozta meg. Ezzel a cseléd, beszegődése pillanatától, a házi fegyelmi jog hatálya alá került, és munkaadója a saját ellenőrzése alá vonta alkalmazottja minden életmegnyilvánulását, és állapotát tekintve olyanná vált, mint akit gyámság alá helyeztek.”

Örültek is a cselédek, ha netán, egy vagy kétévente egyszer elmehettek egy kicsit hosszabb időre. Hiszen, a kimenők, olyan rövidek voltak, hogy semmiképpen sem voltak elegendőek utazásra.

Naca, Anna néném, Nyénye, Nyényus, Nyényuska hívtam őt „ezernyi” félén, mert szeretete, és törődése elkísért egy életen át. Minden érkezése és távozása éppen olyan mélyen érintett, mintha meghalni készültem volna. Sokáig nem is sejtettem, milyen nehéz körülmények között él, hogy azért a 30 pengőért havonta mennyit dolgozik egy „mindenes cseléd”. De hát, kellett a pénz stafírungra.

- Megérkeztünk! Hóóó! – kiáltotta a nagybajuszú ember, amikor megállította a lovakat. Mivel előző este esett, a szekér kerekei mély nyomokat hagytak a sáros udvaron. Olyan kopárnak tűnt minden, de valószínűleg azért, mert az egész gazdaság üresen tátongott. Sokszor arra gondolok, hogy a megérkezésünk napja vésődött be abba a tudatalatti világba, amiről néhanapján álmodom. A deszkaajtó, a zsuptető a fészer, a kút, az ólak, mind-mind akkor kapnak jelentőséget, amikor agyam egy-egy ilyen éjszakán visszajátssza a hároméves kori emlékeim foszlányait. Az üres, élettelen bocföldi házat, úgy ahogy akkor megláttam.

Ma már nem töprengek, mi is lehetett azon a napon, hiszen amikor nagylány lettem a nagybajuszú ember mindent elmesélt. A nagybajuszú, pedig nem volt más, mint újdonsült szomszédunk az öreg, Csiszler Jeromos, akit később mi, csak Jerának hívtunk, akárcsak a fiát. Nagyanyám a házvételkor ismerkedett meg a feleségével, így egyszerre pletykatársra és fuvarosra is lelt.

Titkos keresztelésemről csak Mári és Anna néném tudott, utóbbi, pedig már alig várta, hogy végre a kezeibe véve megölelgethessen engem. Szíve szerint születésem napján, azonnal vonatra ült volna, de a körülményei miatt nem tudott. Csak leveleiben tudatta minden alkalommal, hogy lélekben velünk van és aggódik értünk.

Május volt, csicseregtek a madarak. A sárhidai fűszeresné még ki sem nyitott, de a tanítóné már ott támasztotta a boltja előtt az ajtófélfát, és ahogy az lenni szokott, azt beszélték ki, aki éppen nem tartózkodott a közelükben. Nyelvüket pont a kisbíró feleségén köszörülték, amikor nagy sietséggel elhaladt előttük Borbála, a falu bábája.

-Nocsak, hova illen sürgős? – kérdezte, azonnal a tanítóné, mert majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság.

- A Kovácsékhoz menek. Gyün a gyerek, a Linának. – felelte a bába mentében. A hírre a két asszonyság jelentőségteljesen összenézett.

- Na, hiszen, az is gyün, mán, meg minek! A család szégyenire. - epéskedett azonnal a tanítóné.

- Arra biz’. Hilába rázta a cihát a Lina!  – erősítette meg a fűszeresné.

- Szégyentelen! Az ördög tuggya kivel hentergett. Szegény Rozál, jó kifogta! – fokozta tovább a tanítóné, miközben mindenét odaadta volna, ha valóban ismerte volna fogantatásom titkát.

 Évtizedek óta illesztgetem egymáshoz a múlt darabjait. Összerakom, mint valami kirakóst, vagy játékot, elővéve a meséket, amelyeket másoktól hallottam. Megpróbálom egésszé varázsolni a történetet. Anyámét és apámét, amely 1925-ben, egy szép nyári napon, aratás napján kezdődött.  Édesanyám nagyon vonzó teremtés volt. Apró termetével, és formás alakjával azonnal elvarázsolta apámat, aki már a munkák elején fülig szerelmes volt belé. Így történt egy napon, hogy apám és anyám szorongva, kéz a kézben, Dezső birtok felé vették útjukat. Bizony, ha előre tudták volna idősebb Dezső József és neje válaszát, biztosan nem indulnak útnak, és akkor talán én is, megismerhettem volna apámat. Ám ők, nekivágtak az útnak, de nem jártak szerencsével, mert szerelmük, és édesanyám áldott állapota sem volt elég indok ahhoz, hogy az ezerkilencszázhúszas években a Dezső család beleegyezését adja kötendő házasságukra. Ennek, pedig igazán egyszerű oka volt. A vagyon. Többen említették, hogy mire a betakarítás véget ért és fedél alá került a gabona, ők már elválaszthatatlanul összetartoztak. Nem telt el túl sok idő. Beköszöntött az őszi szüret. Szüleim, Sárhida egyik szelídgesztenyefája alatt találkozgattak. Az én széptevő apám pedig, addig udvarolt, amíg egymási nem lettek és egy mámoros pillanatban, elfeledkezve mindenről, fejüket vesztve, ész nélkül szerették egymást. Persze, megesett ez már mással is, de az ő esetükben ez a pillanat pecsételte meg, örökre és visszavonhatatlanul mindkettőjük sorsát. Édesanyám teherbe esett. Egy darabig titkolták gömbölyödő pocakját, de amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy várandós, színt vallottak nagyanyám előtt. Nagyanyám tajtékzott, ordított a dühtől, de belátta, hogy kénytelen beleegyezni a kényszer szülte házasságba, különben legkisebbik lánya szégyenben marad.

Pechemre olyan korban jöttem a világra, amikor a megye kistelepülései nehéz gazdasági helyzettel küszködtek. A Trianon utáni megcsonkított Zala, éppen hogy csak lábadozni kezdett. A fejekben sötétség honolt. A tudatlanság hatalmas méreteket öltött, és még a statisztikai adatok szerint is a Dunántúli megyék közül, pont Zalában volt a legtöbb analfabéta.

Ez alól, Sárhida, ahol születtem sem volt kivétel. Az emberek előítéletekkel élték mindennapjaikat, rosszindulataikat a templomban térdepelve sajátos zalai nyelvezetükön gyónták meg a helybéli papnak. Jó szeriben fel sem fogták, hogy tettükkel örökre nyomot hagynak mások lelkében.

A történelem mindenre rányomta bélyegét. Oly sokszor, átgondoltam már az életét, de minél inkább töprengek rajta, annál inkább csak sajnálom őt. A szívét, amely a gránitnál is keményebben távoltartott magától.

Első fejezet: A sötétség birodalma

Álmaimban néha Zalában járok.

Tegnap éjjel is ez történt. Újra ott álltam a régi bocföldi udvarház előtt. Megpróbáltam bejutni, de nem tudtam bemenni, pedig úgy emlékeztem sohasem zártunk semmit. Ebben a nem létező világban a tömör deszkaajtót védő rácsot, valaki bereteszelte és még a láncot is keresztbeakasztotta. Körbenéztem. Minden kopár és kihalt volt.

A búbos kemence kéménye nem füstölt, a házon az apró ráccsal borított ablakok vaksin bámultak rám. Szomorú és elhagyatott volt minden. Megállt az idő. A kertkapu korhadó fája némán tűrte a fel-felcsapó szélvihar rohamát. A tetőről egy hosszan lelógó nádszál, magányosan himbálódzott. A fészer, a tyúkól és a kút is üresen bámult a világba. Kísérteties volt minden.

 A táj, amihez semmi sem hasonlítható. Nekem a legszebb a világon!

 A föld, a fák, szőlők a rétek a víz az élet az ózon a lét.  Az enyém volt egykor.

Minden, beleívódott a zsigereimbe. Szülőföldem, otthonom és keserűségem. Zala.   

Sárhida, Bocfölde, Csatár és a "szenvedések útja hazáig." 

Ahol gyűlöltem,  és egyszerre szeretni is tudtam. 

 **********

Zalai szószedet