A BŰVÖS KÉP

Sohasem felejtem el azt a napot, ahogy Magdus, negyednap bátortalanul megállt az udvarunkon. Volt egy hatalmas diófánk, az alatt téblábolt. Éppen a tyúkólból mentem a ház felé, amikor megpillantottam a vékonyka, korombeli lányt. Bevallom, meglepődtem, mert a mi portánkra idegen, igencsak ritkán tette be a lábát. Ránéztem, és akkor zavarba jöhetett, mert egyik lábáról a másikra lépett, aztán egyszer csak hirtelen megszólalt.  

- Gyün a kisdobos a faluvégire! Gyüssz?

- A vőgybe?

- Aha, le a lapba. – vágta rá.

- Oszt mé?

- Kidobója a faluba a híreket. Pont délben kezd. Apám mesíte, hogy az isanyád Pesten dógozik. És, ha írt neked? Hunnan tuggyad?

- Menek. – feleltem és gyorsan letettem a tojásos kosarat a földre. A lehetőségre, hogy anyám újra írhat, felvillanyozódtam. Bár fogalmam sem volt miként is nézhet ki az a kisdobos, amiről Magdus beszélt, arról, pedig végképp nem, hogy levél esetén, felolvassa e majd azt nekem valaki. Mindenesetre azonnal eldöntöttem, hogy a kilátásba helyezett pesti hírek miatt, akár a világvégére is elmennék.

- Gyüssz mán haza? – kiabált közbe nővére Jolán, és ágaskodva átlesett a kerítésen. Egy másodpercre rá, pedig megjelent még egy fej. Bus Pistáé.

Abban a pillanatban, amikor megláttam, elnevettem magam. Furcsa, kissé félrebillent fején egy hatalmas, vörös hajkorona ékeskedett.  Mosolygott, aztán számomra valamilyen érthetetlen módon mutogatni kezdett a háta mögé… és akkor Magdus magyarázkodni kezdett.

- Siketníma szegínyke. Majd egyszö megéted. Mutogattya, hogy gyüjjé vélünk. – súgta oda nekem. Nem nehíz.

Akkor, persze ezt elképzelni sem tudtam, de később összekötött bennünket a szeretet, a megértés és egy idő után észre sem vettem, hogy nem egészen ugyanolyan, mint mi.

- Menek. – szólt vissza Magdus testvérének, aztán egy pillanatra még rám nézett. – Akko szóni fogunk menés előtt.

- Jó! – feleltem rá boldogan és beszaladtam a tojásokkal a konyhába. Anyám elutazása óta először éreztem jól magam. Tudtam, jó hosszú idő eltelt amióta Pestre ment, már a búza is beérett újra, le is aratták, lassan itt az ősz, így az új hírekkel teli levél érkezését nagyon is esedékesnek gondoltam.

Csigalassúsággal telt az idő. Nagyanyám nem volt otthon, gondolom, megint valamelyik szomszédban járhatott. Tulajdonképpen még örültem is neki, így legalább sejtése sem lehetett arról, amire készültem.

Emlékszem, egyre türelmetlenebb lettem, mikor is végre eljött a várva várt pillanat és az udvaron egy apró kis csapat kiáltotta a nevemet. Pista mellett állt Magdus, Jolán és kivételesen velük jött Menci is a legnagyobbik testvérük.

- Zsóóófiii! – szólongattak, én, pedig izgatottan csapódtam hozzájuk. Máig nem tudom elfelejteni azt a napot. Annyira biztos voltam benne, hogy nem hiába megyek, hogy egész úton csak a levélre tudtam koncentrálni. Úgy félórai gyaloglás után végre megérkeztünk.

Már messziről láttam, hogy a dobos is csak a delet várja. Egy kő tetején álldogált a harangláb alatt. Mellkasán keresztbe vetett bőrszíjon dobja lógott, kezében a két dobverő. Amikor megláttam tétlenül, eszembe sem jutott kivárni a delet. Türelmetlenül, egyenesen a haranglábhoz mentem.

- Gyütt valami Kovács Zsófinak? – rontottam neki azonnal.

- Várj a sorodra! Mindennek eljön az ideje! – oktatott ki és éppen befejezte a nekem szánt mondanivalóját, amikor a Csatárból, érkező harangzúgásból tudtuk, tizenkettő. Akkor, rám nézett és röviden csak ennyit mondott: ”Nincs”, majd fogta a dobverőket és hatalmasat csapott a dobra. Befogtam a fülemet, pedig akár érdekes is lehetett volna a kidobolási szertartás, mint ahogy később mindig az is volt. Élvezhettem volna akkor is, de a csalódás úrrá lett rajtam.

- Hazudik! Hazudik! Írt az isanyám! Csak maga nem aggya oda! – pityeredtem el magam. De a kisdobos többé rám se nézett, csak egyre hangosabban verte a dobját. Fennhangon kiabálni kezdte azokat a neveket, akik valamilyen küldeményt kaptak. Az enyémet tényleg nem mondta.

- isanyaaa! – bőgtem immár, aztán eszelős rohanásba kezdtem, egészen a rejtekhelyemig szaladtam. Ott meg csak ültem, semmibe meredő szemekkel és vártam, hogy elmúljon minden, ami ehhez a földi élethez köt. Legszívesebben meghaltam volna.

Nem hallottam mikor érkeztek a többiek. Nem tudtam mennyi idő telt el. Egyszer csak könnyeimen keresztül azt láttam, hogy egy kislánykéz utánam nyúl. Keresgetve tapogat az odú sötétjében. Én, pedig éreztem, hogy egy apró, meleg tenyér megsimogatja az arcomat. Magdus volt. Ő, akivel abban a percben örök barátságot kötöttünk. Szétszakíthatatlan véd és dacszövetséget.

Ezen a napon tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül. Szívembe új érzés költözött és boldogtalanságom ellenére elképzeltem, ahogy a zalai Kányáson a sötét szelídgesztenyés erdő mélyén is felragyog a nap.

 ***