Második fejezet: Pest
- Miko gyün a vonat? - nézegettem türelmetlenül az állomáson hol jobbra, hol balra, miközben kutakodva vizsgálgattam a végelláthatatlan síneket.
Kicsit persze fájt, hogy el kellett válnom, azoktól, akiket szerettem, akik nélkül talán belehaltam volna a bocföldi életbe, de az „ígéret földje” aznap, mégiscsak Pest volt.
- Ha nagy leszek, visszagyüvök. – nyugtattam meg háborgó lelkemet. Persze akkor, még nem ismertem a jövőt, csak fogadkoztam, mit sem sejtve arról, ami később beteljesedett. Ma már tény, hogy bármilyen messzire is kerültem, barátnőmtől a mai napig is kitart a gyerekkorunkban megkötött szeretet. Sokszor hiányzik, Bus Pista is, akit alkalmankénti látogatásomkor úgy ölelek, mintha a testvérem lenne, és akinek, ha meglátom vörös üstökét, úgy érzem, felragyog a nap a már nem létező bocföldi házunk felett.
Aznap délelőtt a lelkemben sirattam Pete bácsit és a postás kisasszonyt is, akiktől előző este könnyek között búcsúztam. Kislányként, akkor még nem tudtam, hogy a szeretet és a barátság nem a távolságon múlik. Aztán később rájöttem erre is… és Isten bocsássa meg nekem, de örültem, hogy távol kerültem attól az asszonytól, akinek még az utolsó napon sem sikerült kimondanom az annyira áhított szót… nagyanyám.
- Visszagyüvök, bisztos – ígértem meg újra némán, de ennél mélyebben nem gondolkodtam, csak boldogan bújtam Anna nénémhez, aki szűnni nem akaró szeretettel körbevett.
- Húsz perc múlva. – hallottam a válaszát és egyre türelmetlenebb lettem. Aztán egyszer csak pöfögve, dohogva befutott a gőzös. Izgatottan másztam fel a szerelvényre, és azonnal az ablak mellé ültem. Nyénye mosolyogva nézte gyermeki elragadtatásomat. És akkor végre, nyikorogva, szuszogva elindultunk. Úgy éreztem vár egy új egy egészen más világ, s bár még eléggé kislány voltam akkor, mégis visszatekintve a távolodó sürgönypóznákra, arra gondoltam, soha de soha senki el nem választhat majd azoktól, akiket szeretek. S talán sohasem kell újra ordítva átölelnem ezeket a zalai póznákat, és hallgatnom nagyanyám megvető szavait. Nem tagadom életemben először az utazás izgalmai és a várva várt „anyai” szeretet annyira elfárasztottak, hogy szinte azonnal elnyomott az álom.
Valahol Pest környékén ébredhettem. Anna néném már levette a liszteszsákot a csomagtartóról és a családi kép is az ülésen feküdt. Az ablakon kikandikálva a mozdonyfüsttől kormos lettem, de ezen már csak mindketten jót nevettünk. Egyszer csak, valami hatalmas üvegezett csarnokfélébe döcögtünk, ahol hangosan bemondták beérkező vonatunkat. Életemben ilyet még nem láttam.
- Nahát! – ámultam a látottakon és a csodálkozás kiült az arcomra.
- Megérkeztünk. – mondta néném és szedelőzködni kezdett.
- Ilyen hamar? – néztem rá picit hitetlenkedve, ő, pedig nagyot nevetve barackot nyomott a fejemre.
- Te álomszuszék, még hogy hamar!
- Le is menünk errül a vonatru? – kérdeztem volna még nénémtől, de bennem maradt a kíváncsi kérdés, mert előre pillantva még a lélegzetem is elállt.
Az ajtóban anyám állt. Sírt. Aztán repült, és repült felém… zokogva a szívére szorított.
- Kislányom! – suttogta szűnni nem akarón és úgy ölelt majd megfojtott.
- Isanyám! – szakadt ki belőlem az egy éve ki nem mondott szó. A nyakába ugrottam, úgy, hogy majdnem elestünk. Abban a pillanatban mindent elfelejtettem, az elmúlt évek keserűségét a megalázó helyzeteket, nagyanyám gonoszságát, de még a kovácsot is, de leginkább, pedig azt, hogy valaha is létezett Bocfölde. Előttem egy új élet reményével végre azokkal lehettem, akik szerettek.
- Elég legyen a sírásból. Örülni kell egymásnak! Indulás! – parancsolta szipogva néném is, aztán elindultunk kifelé a pályaudvarról. Én és a két anyám!
***
Utolsó kommentek