Attól a perctől fogva, hogy édesanyám megérkezett, beköltözött a az életembe az igazi boldogság. Sokáig nem is mertem, elhinni, hogy ez nyugalom, maga a megtestesült valóság. Furcsa volt minden és szokatlan. Esténként a saját ágyamban aludtam, és szinte egész álló nap követtem őt, mint az árnyék. Nem tudom leírni, sem megfogalmazni mit jelentett nekem a sok elszenvedett keserűség után újra érezni, hogy mellettem van. Már két hét is elmúlt megérkezése óta, amikor egy reggel furcsa idegen állított be a portára. Lóháton jött. Elé mentünk anyámmal. Bemutatkozott.
- Jó reggelt! Köteles István vagyok Lentiből, a Dezsőék bérese. A nagyságos asszony küldött. Lina ténsasszonyt, bocsánat kisasszonyt… no mindegy, őt keresem. - adta elő jövetelének okát.
- Mi végre? – lepődött meg anyám.
- Azt csak neki mondhatom. Bizalmas. – súgta.
- Én vagyok az, ő, pedig a lányom Zsófia! Mondja nyugodtan. Nincs titkunk egymás előtt.
- Jól van, no. A nagysága azt üzeni, hogy látni kívánja, vagyis szeretné megismerni az unokáját. Tudja amióta a nagyságos úr meghalt, ennek biz’ két éve, azóta nagyon egyedül van szegény. Sokat szenved. Nincs senkije.
- Sajnálom, nem tudtam. - felelte anyám, változatlan arckifejezéssel.
- Csak nem ő az unoka? – mutatott rám és egy barackot nyomott a fejemre.
- Én nem! – feleltem, mert soha életemben nem hallottam még arról, hogy Kürthy nagyanyámon kívül más igazi rokonom is lenne, leszámítva Anna nénémet és keresztanyámat Márit.
- Hallhatja a választ. Nem lakik itt, akit maga keres. – felelte anyám nagyon határozottan.
- Mondjam a nagyságának, hogy nem? – nézett kérdőn mindkettőnkre, majd folytatta. - Kár, mert úgy hallottam, nem lett volna rossz dolga a szentemnek… nagy a vagyona... – halkította le a hangját bizalmaskodón, aztán hozzáfűzte – no, persze, ha nem itt lakik, akkor nem… bizonyára tévedett az asszonyom. – fejezte be a béres.
- Nem ez az első tévedése. – jegyezte mag anyám és átkarolt.
- No, akkor isten áldja! – sajnálkozott a jövevény, és felszállt a lovára.
- Isten áldja! És ne feledje megmondani, hogy nem találta a keresett személyt! – felelte anyám, majd megfogta a kezemet és félrevont.
- Hát így állunk. Most már jó lennél. - szaladt ki a száján. - Akarod tudni az igazságot? – folytatta, én, pedig azonnal bólogatni kezdtem, mert rettentően furdalt a kíváncsiság.
- Gyere, üljünk a helyünkre. - mutatott a szénakazalra édesanyám és előre indult. Hallgattam, hagytam, hogy töviről-hegyire elmesélje apám, és Dezső nagyanyám történetét. Amikor befejezte átölelt, megcsókolta a homlokomat.
- Egy Kovács Zsófi megérti, hogy az embernek mindennél fontosabb a becsülete és a büszkesége… és apádat sem lehet már feltámasztani, ami a szerelmünkből maradt, az, Te vagy Zsófi és egy préselt búzavirág.
- A bibliában? – meredtem rá csodálkozva.
- Igen. Apádtól való. – felelte kurtán anyám és letörölt egy legördülő könnycseppet.
- Vigyáztam rá.
- Jaj szentem, hogy Te mennyire felnőttes vagy, ennyi éves korodra! – nyalábolt át, én, pedig csak később jöttem rá úgy négy év múlva, hogy mennyire igaza volt anyámnak. A keserűség, az egyedüllét és a fájdalom koravénné tettek.
- Nem tört össze! – tettem még hozzá és ránéztem.
- Éreztem, hogy így lesz, végül is ez-az egyetlen örökséged. – fejezte be anyám a beszélgetésünket. Én, pedig végre megértettem a búzavirág titkát és attól a délelőttől fogva talán a mai napig soha, de soha nem gondoltam sem, a Dezső nagyanyámra sem, a családjára sem az egész vagyonára. Soha többé nem is hallottam felőlük. Apámról is, akkor utoljára.
Utolsó kommentek