Milyen érdekes, én, aki nem mindig szerettem Isten házába járni, azon a napon valamiért úgy éreztem ott a helyem. Vonzott az ünnepi hangulat a betlehemes jászol, és a fenyőfaágakkal feldíszített templom. Jolán mesélte, hogy oltárán már hetek óta tucatszám gyűltek a krizantém csokrok, ami egyáltalán nem csoda, hiszen három falu lakói hordták. Csatár volt ugyanis Sárhida és Bocfölde katolikus rendjének központja. Templom is csak itt építtetett. 
Még ma is rémlik, hogy menyire ki akartam tenni magamért. Az aranyvasárnapi alkalomtól belódult a fantáziám. Így utólag is beismerem, kezdtem hiú lenni. A Pestről küldött ruhák megtették a hatásukat. Amióta a postás kisasszony maszatosnak titulált megváltoztam. Már nem kellett figyelmeztetni a fürdésre, sőt, időnként nagyanyám agyára mentem, mert örökösen elvettem a lavórját.
- Aranyvasárnap. – ízlelgettem az ünnepi szót, és izgatottan készülődni kezdtem. Felvettem a legszebb sötétkék, fodros ruhámat, felhúztam a fehér zoknimat és a nemrég kapott lakkcipőmet, belebújtam a boy kabátomba és szélsebesen Busékhez indultam. Bus néni összecsapta a kezét, amikor meglátott.
- Ejha! Nem fagyol meg? – szaladt ki Bus bácsi száján is egy megjegyzés, de én mit sem törődtem velük. Éreztem, ez ma, az én napom. Ha agyon csaptak volna, akkor is a lakkcipőt vettem volna fel, arról semmi pénzért nem tudott volna lebeszélni senki.
- Végre megmutathatom a templomban a sárhidai tanítónénak, hogy olyan embert szólt meg, mint az én anyám! Olyat, aki a távollétében is a legszebben öltözteti a fattyút, aki én volnék! – húztam ki magam büszkén és határozottan elégedett voltam.
Mi tagadás csinosnak is éreztem magam. Jolán kicsit irigy pillantásait is jólesően nyugtáztam.
Már harangoztak javában, amikor odaértünk. Voltak, akik a templomkertben a kőkeresztnél gyülekeztek és voltak, akik már helyetfoglaltak a padokban.
- Mingyá kezd a pap. – súgta oda Magdus.
A környékbeli falukból is már alig szállingóztak az emberek, hiszen néhány perc múlva kezdődött a mise. Összegyűlt a „falu szája” is. Megfigyeltem, mindenki-mindenkinek köszönt. Nem lepődtem meg rajta, mert Pete bácsi egyszer azt mesélte, hogy szerinte nincs a környéken, de még a közelebbi településeken sem, aki ne ismerné a másikat. Akkor megkérdeztem, tőle, vajon engem is ismernek? Mire ő azt válaszolta: „Ki ne ismerné a Kovács családot!”.
Szóval beérkeztünk a templomkertbe és egyszerre a figyelem középpontjába kerültem. Ma már belátom kislányosan buta módon, akkor azt hittem a gyönyörű ruhámat irigylik, de sajnos egészen más volt a helyzet. Az csak olaj volt a tűzre. Nem tettem csak néhány lépést a templomajtó felé, máris hallottam, hogy mögöttem találgatni kezdenek.
- Ki ez a puccos jány?
- Hunnan gyütt ez?
-… pszt. aszongya, hogy ez a pacsai Lina lánya?
- No de illet! - hallottam innen-onnan. A pusmogás a templomajtóig kísért. Amikor beléptem, minden tekintet rám szegeződött.
- Nézd mán, millen ez? – kérdezte anyját egy zsákszínű ruhába bújtatott korombéli lány is.
Nem tudtam hová nézni. Csak tanácstalanul álltam. Éreztem a padsorokból felém villanó tekinteteket és a megvetést, amellyel rám néztek. Szörnyű volt és rosszat sejtetett. Nem kellett megfordulnom, hogy halljam, miféle vagyok s miféle az anyám. Ami rám vonatkozott még hallhatóbban suttogták, úgy, hogy egy idő után mindenfelől morajlott… „Nézd idegyütt… a fattyú… vót pofája a fattyúnak… ő a fatty…?” Istenem! Mintha csak nagyanyámat ismételték volna.
Abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy bántanak, egy csapásra elmúlt bennem minden ünnepi hangulat. Már nem érdekelt a betlehemi jászol és a kis Jézus sem, előbújt belőlem a dac és ez bátorságot adott, éppen akkorát, mint amekkorát a kép leakasztásakor éreztem.
Ezért aztán kényelmesen leereszkedtem az egyik pad szélére. Egy kövér, pirospozsgás fiatalasszony mellé, aki félig lehajtott fejjel imádkozott. Kendőjének kékje kiemelte amúgy is élénkpiros arcát. Ahogy leültem, felugrott! Bakancsa nagyot koppant a csillogó-villogó lakkcipőm mellett. Még a bibliája is leesett a hirtelen mozdulattól.
- Ide oszt nem űsz! – mondta indulatosan.
- Mán meg mér? – néztem vissza a körülbelül harmincéves nőre.
- Me nem! Aki fattyú az nem gyühet Isten házába! – rikoltotta magából kikelve, úgy hogy az amúgy is céklavörös arca immár padlizsánszínűvé vált. Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor Bus bácsi megszólalt. Hallgattam hát. A felnőttek között úgysem tudtam volna megvédeni magam.
- Igeeen? És kitül hallotta? Isten monta? – nézett rá a nőre, aki meghátrált. A templomban döbbent csend lett. A tiszteletes, sem mert megszólalni.
- A falu mongya! – felelte a nő.
- Igen? … és mellik falu? Mutassa mán meg! Ezek itten? Na hisz’! – mondta megvetően, és körülnézett a gyülekezeten. Ebben a pillanatban mellém lépett a nagyanyám. Észre sem vettem, hogy utánunk jött. Vártam, hogy szól valami jó szót, vagy hogy megvéd, de nem. Csak, megfogta, a kabátom ujját és húzni kezdett egészen a bejáratig.
- Ájj hátúra. Ez a te heled. Örűjjé ennek is. Ez se jár.
Én többet nem szóltam. Még csak nem is csalódtam. Nem volt kiben. Egyszer csak éreztem, ahogy Magdi keze rákulcsolódik az enyémre. Annyira jól esett, hogy elérzékenyültem. Aztán valahonnan a távolból hallottam, hogy…
- Szégyejjék magukat! Mennyünk! Keresünk másik templomot, aki befogaggya Isten gyerekét, ahogy a világra gyütt. – oktatta ki a sokadalmat Bus bácsi miközben villámló szemekkel nézett a tiszteletesre.
Abban a pillanatban újra éreztem, hogy, mégis csak szeret engem az Isten, elöntött a büszkeség, mert Kovács Lina lánya lehetek. Mentemben vetettem egy keresztet, aztán ott hagytam nagyanyámat, ahova való, a templomban.
***
Utolsó kommentek