Múltak a napok, szinte repültek. Édesanyám sokat mesélt pestről és a városi életről. Sifferékről és a méltóságos asszony rigolyáiról. Alkalmanként még ki is figurázta a kényeskedő nagyságát. Olyankor megemelte a hangját és furcsa mozdulatokkal adta elő Sifferné különös szertartásszerű szokásait.
- Csukja be az ablakot fiam! Nem, inkább nyissa ki! Tudja mit? Elég, ha csak a függönyt elhúzza, de a zsalugáter nyitva marad. Jaj de ügyetlen maga Lina! Mondtam, hogy a függönyt ne húzza el! Vagy mégse? Aztán a végén, affektálva hozzátette: „Óh! Szilvalé, rongyő!” - hahotáztunk a városi, úrinő utánzása közben.
Beszélt még a Dunáról, a Gellérthegyről, a városi házakról és a pesti kispolgárokról. A budai hegyekről, amelyek számára, sohasem voltak olyan szépek, mint az itthoniak. Ecsetelte a divatot, ami egészen más volt, mint a bocföldi emberek egyszerű, de mégis ünnepélyessé varázsolt gyolcsruhája, vagy bakancsa, vagy akár a kékfestő ünneplője. Cifrább és finomabb. 
Elszomorodtam a hír hallatán, és azt hiszem el is sírtam magam. Kivételesen anyám nem kezdett vigasztalni, hanem komolyan felém fordult. Úgy éreztem, tudja, kimondatlanul is mennyire boldogtalan vagyok nagyanyámmal.
- Mama? – kérdezett rá az ittléte alatt eddig oly kínosan kerülgetett témára. Azt hiszem, sejtette, hogy túl sok jót nem hallhat tőlem, de azt is, hogy panaszkodni sem fogok. Némán ültem, arcomra jól láthatóan kiültek az érzéseim.
- Értem… no… igen. – ölelt át újra aztán hozzátette még: „Bírd ki Zsófikám!” – kérlek, tette még hozzá párás szemekkel.
Mint említettem az idő oly sebesen szaladt, hogy egy hónap elteltével csak azt vettem észre anyám pakolni kezd. Összeszorult szívvel vettem tudomásul, hogy másnap elutazik, néztem apró batyuját, ahogy elkészítve az ágy melletti széken pihen. A tudat, hogy újra el kell válnunk összetörte a lelkemet.
- Vissza kell mennem, holnap elutazom. Korán fekszünk, hajnalban megyek. – közölte egyszerűen, de én láttam rajta, hogy belül a szívében éppen olyan vihar dúl, mint bennem.
- Arra még emlékszem, ahogy édesanyámmal összefonódva némán feküdtünk. Tudtam, csak jövőre jön Nyénye és ő ismét csak két év múlva. Simogatott, és én igyekeztem magamba szívni annyi szeretetet, amennyit csak bírtam. Nem nagyon mertem elaludni, de aztán valamikor éjfél után csak elnyomott az álom.
- Hajnalban nagyanyám hangjára ébredtem. Egy a konyhába beszaladt kotkodácsoló tyúkkal perlekedett. Anyám hűlt helyét látván azt hittem meghalok. Felpattantam az ágyból és hálóingben kiszaladtam az udvarra. S bár a sejtésem, hogy elment beigazolódott, mégis valamiért keresgélni kezdtem, de hiába.
- Isanyám… - bőgtem el magam.
- Anyámasszony katonája. – hallottam Rozália gúnyos megjegyzését, de úgy tettem, mint egy süket. Láttam, hogy legyint egyet és az ajtó melletti söprűvel, kizavarja a tyúkot. Mint egy őrült berohantam a szobába, magamra kaptam a ruhámat, felkaptam a bibliát, és rohanni kezdtem a vasútállomás felé. Valami belső érzés űzött, hajszolt. Valami kimondhatatlanul nagy vágy. Ma már tudom, az őrjítő szeretet.
- U-tol-é-rem… u-tol-é-rem…- dobolt a fülemben, ahogy Bocföldről kiszaladtam az útra, arra amerre anyámat sejtettem. Sírástól feldagadt szemem előtt összefolyt minden. Máig nem emlékszem miként értem a vasútállomásra. Anyám mit sem sejtve, már a Pest felé tartó vonaton utazott.
- Elkístem. – hasított belém, és a felismerés, hogy ismét egy évig magamra maradtam, összeroppantott.
Feri bácsi a vasutas mesélte már nagylány koromban, hogy azon hajnalon, egy kicsi lányt látott. Aki először elindult a síneken Pest felé, aztán megállt, és átölelte a sürgönypóznát. Fülét a zúgó oszlopnak nyomta, és zokogva magánkívül ordított.„… isanyám halló?… ne menny el… ne haggy itt… könyörgöm… isanyaaaaa!”. Aztán egyszer csak csend lett. Elájultam, de elaléltan is öleltem a sürgönyoszlopot.
Így talált rám nagyanyám. Kivételesen nem perlekedett, hazavitt és szó nélkül ágyba dugott. Néhány órán át lázban fetrengtem. Amikor kinyitottam a szemem Magdus és Pista mosolyogva néztek rám. Aztán Magdus kissé megigazította a dunnát rajtam, és megszólalt.
- Itt a bibliád! Elveszítetted a vasútállomáson. – nyújtotta felém a könyvecskét kedvesen.
- A virág? – néztem rá ijedten.
- Benne van, ne féj! Oszt, még más is… - titokzatoskodott.
- Mi? – néztem rá láztól csillogó szemekkel.
- Hááát! Vóna benne egy titok! – szaladt ki Magdus száján.
- Titok?
- A bibliadbu esett ki, a sinek kozt vót. Valami írás…
- Írás? – ismételgettem újra Magdus szavait.
- Úgy néz, ki, csak azt nem tuggyuk mi áll benne. Nesze, itt a papír. – nyújtotta felém az apró cédulát, anyám írásával.
Amikor elmentek, alig tudtam elaludni. Édesanyám üzenetén járt a fejem. Találgattam, tanakodtam, de mivel nem jártam még iskolába a levélke tartalmával kapcsolatban meg kellett várnom, amíg újra eljutok a postára. Aztán ezt is meg tudtam…
„Az Isten megsegít! Hidd el, mindig van kiút!”
Kelt: 1933. június 29. Péter Pál napján.
***
Utolsó kommentek