Első fejezet: A sötétség birodalma
Álmaimban néha Zalában járok.
Tegnap éjjel is ez történt. Újra ott álltam a régi bocföldi udvarház előtt. Megpróbáltam bejutni, de nem tudtam bemenni, pedig úgy emlékeztem sohasem zártunk semmit. Ebben a nem létező világban a tömör deszkaajtót védő rácsot, valaki bereteszelte és még a láncot is keresztbeakasztotta. Körbenéztem. Minden kopár és kihalt volt.
A búbos kemence kéménye nem füstölt, a házon az apró ráccsal borított ablakok vaksin bámultak rám. Szomorú és elhagyatott volt minden. Megállt az idő. A kertkapu korhadó fája némán tűrte a fel-felcsapó szélvihar rohamát. A tetőről egy hosszan lelógó nádszál, magányosan himbálódzott. A fészer, a tyúkól és a kút is üresen bámult a világba. Kísérteties volt minden.
Aztán, ahogy álomban lenni szokott, valahogy átjutottam a falakon. Az ajtótól néhány lépést tettem előre és a konyhában kötöttem ki. Minden más volt, színtelen, ám mégis ismerős. Nem értettem a dolgot. Egészen addig, amíg ujjaimmal végig nem szántottam az öntöttvasból készült kályhán. A fekete vas kikandikált a porréteg alól. Akkor jöttem rá, hogy a természet jó munkát végzett. A rosszul záródó ablakokon apránként befújva a port észrevétlenül visszakúszott a helyére.
Sohasem hittem volna, hogy ilyen kicsi ez a ház. Az akkori időkben a két szobájával, a kamrájával hatalmasnak számított. Úgy tűnt, mintha összement volna. Dobogó szívvel néztem szét a homályban. A búbos kemence a belső helyiségben a helyén állt. Ásító száján megrekedt a korom. Ahogy továbbmentem, hirtelen a külső szoba falán megláttam a képet. A család egyetlen közös képét.
- De… hogy került ez ide? – töprengtem, mert úgy rémlett, hogy magammal hoztam azon a napon, amikor feldúlva, utoljára kiléptem a kis falusi ház ajtaján.
Megdörzsöltem a szemem, de a fotó a helyén volt. Pontosan ott, ahová nagyanyám 1929 tavaszán felakasztotta. Közelebb kellett hajolnom, hogy lássak. Most fedeztem fel, hogy a jobb sarkában kissé elmosódva a fényképész neve áll. „Halmi”. A keret szuvas volt, de még mindig erősen tartotta a megsárgult papírt. A fotográfia láttán azonnal elsírtam magam. Eszembe jutott hányszor térdepeltem előtte, hányszor, de hányszor képzeltem el, hogy anyám vagy néném, kilépve a képből velem van.
A megrohanó emlékek elérzékenyítettek. Előrébb léptem és végigsimítottam a maszatos üvegen, ott, ahol a képen az édesanyám állt. Aztán számba vettem újra mindenkit.
- Karolina az édesanyám, Gyura bátyám, Anna és Mári néném. Ők álltak. Középen, egyenes derékkal, egy széken ült nagyanyám.
Gyura bátyámat nem ismertem. Mesélték, hogy már egészen fiatalon, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám hiába várta haza az első világháborúból, katona fiát… aztán tekintetem a három lánytestvérre siklott. Elérzékenyültem.
- Milyen szépek. – csodálkoztam rá ismét a kedves arcokra… ám, amikor nagyanyámra néztem behunytam a szemem. Elhessegettem azt az érzést, ami születésemtől fogva mind a mai napig a lelkembe vésődött. Az, pedig nem volt egyéb, mint keserű harag.
Gyorsan elléptem, továbbsétáltam, mint egy alvajáró. Hirtelen világos lett. A beszűrődő holdfény különös csillogást adott. Pontosan úgy tűnt, mintha nem is lett volna üres a ház, hogy éppen úgy él és lélegzik, mint akkor régen, azokon a napokon, amikor anyám vagy Anna néném a hosszú utazás után, váltva egymást, egyszer egy évben hazatért. Tulajdonképpen egész életemben nem tudtam eldönteni kettőjük közül valójában ki is az anyám.
Aztán, mint egy kísértet mentem tovább. Bementem a belsőszobába, oda, ahol éveken át oly sokszor menedékre leltem. Ahol a világosban, mindenről azok jutottak eszembe, akiket szerettem. A sarokban a széken Anna néném fésűje hevert. Az asztalon hímző fonál, és egy törölköző, amelyen már félig elkészült a kelengyére való monogram. Oda hajoltam és könnyes szemmel, mosolyogva néztem a felrajzolt betűket. „K. A.”. Kovács Anna. Néném nevének kezdőbetűi.
Az ágyon anyám ruhája, az a csuda szép, zártnyakú, masnival és fodros rátéttel, amiben őt mindig királynőnek láttam. Mellette narancs, csokoládé és megszámlálhatatlan finomság. Nekem hozta.
Nem tartott sokáig a látvány. A holdat eltakarta egy felhő, és az épület, egy alaktalan kőtömeg lett. Lélektelen, szürke és poros. Komor falai mögött elhallgatott a múlt néhány öröme.
Csak álltam a házban, akár egy kriptában, és a falak üveges szemekkel bámultak. A házban, ahol szenvedéseimet évtizedek óta eltemette az idő. A romok közt, ahol nem volt élet.
Érdekes, ha süt a hold, félelem nélkül is tudom nézni. Talán, kevéssé fáj a múlt, és akár olyannak is láthatnám, amilyen lehetett volna.
Emlékszem a gémeskútra, a virágoskertre, a veteményeskertre, a gyümölcsfákra és a ház előtt felfuttatott szőlőlugasra. A hajnali madárcsicsergésre a szelídgesztenyefák ágain. Kitörölhetetlen élmények, amelyek elhomályosítják a borzalmakat, és amelyek nem lobognak már annyira, de beleégtek a lelkembe úgy, hogy azt elfelejteni sohasem fogom.
Mindez ismét keresztülsuhant bennem, pedig a valóságban több száz kilométernyire vagyok Zalától. Ilyenkor érzem, hogy mindjárt felébredek. Tudom, mindjárt, kinyújtóztatom tagjaim, kinyitom a szemem, és az ablakon kinézve végképp tudatosul bennem, hogy a kora reggeli nap sugarai világosabbak, mint az álmaimban látott hold fénye volt.
- Megöregedtem. – gondolom magamban, és mellette eszembe jut, hogy az ezzel járó tétlenség ma is milyen hosszúvá varázsolja majd a napomat. Ugyanakkor olyan áldott nyugalmat rejt, amilyenre gondolni sem mertem soha azelőtt.
Agyam tudja, hogy a zalai ház már nem létezik. Oda vissza már sohasem térek.
***
Utolsó kommentek