Lenyűgözve álltam meg, az iskola épülete előtt. Még arra is, élénken emlékszem mennyire különbözött az akkoriban és Zalában épített szokásos házaktól. Csak mert, az iskola téglából, hatalmas ablakokkal és palatetővel készült. Mellette állt a tanítóék lakrésze. Az iskola fehérre meszelt fala viszont, pont olyan volt, mint bármelyik házé a faluban.
Óh, de rég volt! - gondolom most is, mert úgy rémlik akkor, egészen izgatott lehettem... valami furcsa valami mámorító érzés magával ragadott az „L” alakú iskola láttán. Ma már tudom, a tudásvágy az olvasni akarás és szeretet volt az, amit reméltem ott megtalálni, s amitől azon a különleges, de mégis szomorú reggelen oly izgatott voltam. Annyira, hogy ma is eszembe jut...
Gyorsan körbenéztem, de a sivár udvaron és a gémeskúton kívül, akkor még nem láttam semmit. Aztán meghallottam a házból kiszűrődő gyermekzsivajt. Önkéntelenül Magdusra néztem, aki félszegen, kissé visszahúzódva mögöttem topogott. Egy pillanatra még láttam néhány leselkedő szempárt az ablakból, meginogtam, de aztán döntöttem.
- Mennyünk! – bíztattam magunkat, majd megfogtam Magdus kezét és elindultunk az épület felé. Mészáros a leendő tanítónk az ajtóban várakozott és széles mosollyal köszöntött bennünket. Amikor ránéztem, önkéntelenül behúztam a nyakam. Eszembe jutottak a Csiszler gyerekek korábbi meséi, nevezetesen azok, amikben oly élethűen adta elő az előttem álló robusztus férfi hajhuzigálós történeteit.
- No lám! Megérkeztek az utolsó befutók! Jó reggelt! Gyertek csak befelé! – intett határozottan felénk és belépett az épületbe.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus. – köszöntünk vissza Magdussal és szófogadóan követtük. Még ma is borzongással tölt el, ha visszaemlékszem a hosszú és homályos folyosóra, ami akkor úgy tűnt mintha sosem érne véget. A belül is fehérre meszelt falak hidegen tekintettek ránk. A végtelennek tűnő úton, egyszer csak a tanító egy szoba előtt megállt. Javára legyen mondva, hogy mielőtt benyitott bátorítóan megszólalt.
- No, nem kell megijedni. Itt is csak gyerekek vannak. Ó, de milyenek. – jut eszembe ma is…
És az ajtó, amiről annyit álmodoztam nyikorogva kitárult. Egyszerre néma csend lett. Mészáros tanító egy kurta mozdulattal előremutatott így aztán Magdussal bátortalanul, de telve új reményekkel beléptünk a tanterembe. Vörösfenyő padlóján a padok majdnem faltól falig értek, éppen csak annyi közlekedési utat hagyva, amelyen egy ember szűkösen elférhetett. Tekintetemmel végigpásztáztam a termet. Négy sor padot láttam. Minden sorban nyolc hely volt. Az első sorban egy apró lányka, mellette egy nagyobb testes, olyan pirospozsgás lány és két fiú megszeppenve üldögélt. A második, harmadik és negyedik sorban nagyobbacska gyerekek foglaltak helyet. Köztük ült Magdus nővére Jolán, aki barátságosan felénk integetve köszöntött bennünket. Volt, aki olvasott, volt, aki a palatáblájára firkált és volt, aki kajánul vigyorogva szemrevételezte az újonnan érkezőket. Láttam Mencit is, aki a harmadik sorból figyelte, miként boldogulunk az első tanítási napon. Háromnegyed nyolcra mindenki megérkezett. Egy pisszenés annyi sem hallatszott. A tanító a terem közepére állt és hol rám, hol pedig az osztályra nézett, miközben halk pusmogás hallatszott. Először Magdust ültette le az első sorba az egyik fiú mellé. Amikor barátnőm elhelyezkedett Mészáros rám nézett.
- Hogy is hívnak? – kérdezte egyszerűen és csípőre tette a kezét.
- Kovács Zsófia. – feleltem.
- Ahá! – volt a reakciója, aztán így szólt.
- Ülj oda a jegyző lánya mellé. – mutatott a nagydarab pirospozsgásra, amire ő azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg.
- Ha mellém üteti ezt a… a… bepanaszolom az apámnak! – hebegte megváltozott arckifejezéssel, és mint egy pukkancs felfújta magát. Én, pedig az egészből nem értettem semmit.
- Mi nyavala baja van ennek? – gondoltam haragosan magamban, de aztán elszabadult a pokol és én elég hamar, mindent megértettem. Az osztály két részre szakadt és hangos kiabálással egymásnak estek.
- Eeez, egyátalán mit keres itten? Hítta ezt valaki? – sziszegte egy szőke gyerek a harmadik sorból.
- Mi bajod vele, he? – pattant fel Menci és villámló szemekkel a szőkére nézett. Ebben a pillanatban újra sápítozni kezdett a pirospozsgás.
- Még, hogy miííí? Te nem tod, aki a szomszédjába lakol? Nincs nekije aptya! Az isanyám mesílte! Fattyú! Csak úgy született, fefogtad? – vicsorított akkor már a lány és ököllel integetettt felém. Aztán minden honnan…
- Na és? Tehet az rúla?
- Ü nem de akko is, csak, ollan amillen! Semmiházi, értitek? Amikor ezt kimondták elöntött a pulykaméreg.
- Ééén? Semmi vagy senkiii? Többet írek én bármelikőtökné! Mert az én isapám igenis létezik, azé mer ti nem tuggyátok! A mennybe van, és csillag! Az isanyám monta… az anyám meg a különb bármellik nőnél a faluban, de még Sárhidán, Csatárban, Gellénházán és Bakon is! – üvöltöttem. Aztán sarkonfordultam és az ajtóban megálltam. Onnan néztem vissza.
- Mire vágtok fel? Rongyosok… te… te… kábosztafejű, mé hiszed, hogy én ollan szívesen űnék melléd! A Saci tehenünk külömebb vót nállad. Nem érdeketek! – sírtam el magam, és uccu neki futásnak eredtem.
- Zsófi, Zsófikám! – hallottam még Magdus hívó szavát, és talán még az iskolakezdést jelző kolompot is, de már nem törődtem velük. Csak rohantam, mint egy megszállott és semmi mást nem szerettem volna, csak meghalni. Kirohanni a világból, el innen… el.
Nem tudom meddig futottam. Össze-visszaszúrt a tüske, a szívemben érzett keserűség, pedig olyan hatalmas volt, hogy észre sem vettem a lábszáramon csordogáló vércsíkot. Vitt a lábam ki az alvégig. Ott aztán leroskadtam.
Csak ültem egy öreg gesztenyefa alatt és egy elgurult aprócska, talán tavalyi és töpörödött gesztenyét néztem. Ő is külön volt a többiektől, ő is árva volt, és kiszolgáltatott, pont olyan, mint amilyennek én is éreztem magam. Még a gesztenyefa is mintha bólogatva nekem susogott volna, és akkor könnyeimen át megláttam anyám.
- Isanyám! Azt monták a gyerekek, hogy nekem nincs is isapám! Hallod ezt? Aptya mindenkinek van! Hogy ezek millen buták! Nem tuggyák, hogy az apám, amikor megszülettem feszállt az égbe. Nem értem, miért kiabáták, hogy fattyú! Igaz, a mama is mindig mongya… mer, ő sem szeret engem… mer engem senki se szeret… - zokogtam egyre jobban. Aztán nem tudom mi történt. Estefelé elaludtam. Éjfél felé, arra eszméltem, hogy hangokat hallok.
- Hóóó! – hallottam távolból Jeromos bácsi hangját és a lovas kocsit, amint megáll. Néhány pillanattal később, meg amikor kinyitottam a szemem, megriadva megláttam fölém tornyosodó nagyanyám.
- Fekenyi! Vakarcs! – parancsolta szigorú arccal, és amikor látta, hogy felfogtam, amit mondott, elindult a lovas kocsi felé. Aztán már csak Jera erős karját éreztem, ahogy szó nélkül, könnyedén felnyalábol. Egy pillanatra még láttam a gesztenyefa alatt anyám sudár alakját. Hívó mozdulatokkal integetett.
***
Utolsó kommentek