A BŰVÖS KÉP

Az idő egyre hidegebbre fordult, szinte télies lett. Nem túl sok kedvem volt beszorulni a házba, no de mit tehettem? Le kellett mondanom a szelídgesztenyefa csendes odújáról, mert fáztam. Az első elviselhetetlen, nagyanyámmal töltött nap után, egyre azon törtem a fejem, milyen búvóhelyet találjak magamnak, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve eszembe jutott a kamra. Annak is egy darabkája, ott, ahol a kéményszeglet és a tető ívének a találkozása volt. A polcot egy kicsit előrébb húztam a faltól, így tökéletesen elszigetelt, titkos helyet mondhattam magaménak. Igaz, fel nem állhattam, mert bevertem volna a fejemet, de így ülve, megfelelt a hideg időkre odúpótlónak. Ide aztán elhoztam, az ősfában tárolt holmikat és ágyamból azt a kispárnát is, amit Anna néném küldött a születésnapomra. Jöhetett a cudar idő.

A zalai telek, pedig mindig keménységükről voltak híresek. Az őszi cuppogós sár megrekedt a lovas szekerek által hagyott mélyedésekben, és megfagyott. Ilyenkor már nem jártam az öreg gesztenyésbe, a Kányásra sem, mert annyira hideg volt, hogy odavesztem volna. Mire eljött az október vége beköszöntött a tél. Dédapám volt birtoka a Kányás is elnéptelenedett.

Nem úgy a falu, ahol a mesteremberek hangos kiáltásaitól zengett a környék. Szokás volt, hogy tél elején, persze, csak akinek pénze volt, télire való csizmát, bakancsot készíttetett a suszterrel. De általában ilyenkor majd’ mindenki készülődött. Meleg ruhát, kabátot varrattak, és akadt olyan is, aki már a disznóölés idejére kést köszörültetett a köszörűssel, aki házhoz járt. Sokan ilyenkor foltoztatták meg a fazekaikat, edényeiket, a drótostóttal, akitől nem csak a környékbelei gyerekek, de jómagam is úgy féltem, mint a tűztől. Csak, mert állandóan azzal riogattak, hogy „elvisz a drótostót”.

Történt egyszer, egy, novembervégi napon, hogy kiabálásra ébredtem. Álmomból riadva odaszaladtam az ablakhoz. Nem túl jó éjszakám volt, mert rosszul aludtam, és mintha egy kicsit duzzadt lett volna az arcom is.

Észrevettem, hogy már nagyanyám is ébren van, mert ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy egy kalapos cigányemberrel diskurál. Kicsit jobban odahajoltam az üveghez és ijedten állapítottam meg, hogy nem más az, mint a Tuksza Rozália férje, akitől egyszer Magdussal diót loptunk a padlásáról. Tuksza Roszka, - csúf nevén - a völgyben a cigánysoron lakott. Két hete egy bizonyos hétfői napon meglestük, és kivártuk hogy elmenjen otthonról. Az ok, pedig nem volt más, mint a Tuksza féle dió. Mindenki tudta, hogy olyan fája van, amire a környéken irigykedve néznek. Papírhéjú, aromás gyümölcsöt terem. Gondoltuk, megkóstoljuk, ezért fellopakodtunk a padlására csemegézni.

- Te Zsófi ez a dejó tílleg eteti magát. – roppantott össze Magdus egy újabb diót, én meg tele szájjal csak hümmögettem elismerően rá. Arra emlékszem, hogy megehettünk már egy halommal, mert igencsak sok dióhéj volt már szerteszórva, amikor egyszer csak hangokat hallottunk.

- Hú. A Tuksza fírje gyütt! – suttogtam rémülten barátnőmnek.

- Hun van?

- Az udvaron. – feleltem halkan, miközben óvatosan kilestem a padlásajtón. - Lajtorján nem lehet. Idegyütt alánk. – mondtam reszketve. Hiába voltunk a csendes lelépés hívei ennek kivitelezésére sajnos, nem láttunk megoldást. Jobb híján, ezért úgy döntöttünk, hogy a leggyorsabb utat választjuk. Így is történt. Kiugrottunk a padlás alatti szalmakazalba. Már-már úgy tűnt megússzuk a dolgot, mert a Tuksza csak a puffanásokat hallotta, amit egy rövid ideig egyáltalán nem tudott mire vélni. A baj akkor történt, amikor a közelben kapirgáló tyúkok, hirtelen hangos kotkodálással szétrebbentek. Lett is közöttük akkora ribillió, hogy erre már nem tudott nem odafigyelni. Pechünkre azonban meglátott. Nem mondom, reflexe az volt, mert villámgyorsan utánunk hajította, a vasvillát. Lélekszakadva rohantunk, de még az úton is hallottuk, ahogy átkozódva kiabál!

- Piszkosok! Ti tóvajok! A Devla verjen meg tikteket! – jutott mindez eszembe és semmi kincsért el nem mozdultam volna az ablak elől. Féltem felismer és megtorolja a múltkori sérelmet. Így sem voltam biztos abban, hogy nem panaszkodni jött nagyanyámnak.

- Na, hiszeny, jaj akko szegíny fejemnek. – sopánkodtam, és szinte előre éreztem nagyanyám büntetésének következményeit. Ám, ahogy álldogáltam, éreztem valami baj, mégis lehet a fogammal, mert hirtelen éles fájdalom járta át a fejem. Nagyon megrémültem. Végigsimítottam az arcomon, éreztem feldagadt.

- Lüktet. – ijedtem meg, és fogalmam sem volt mitévő legyek. Gyorsan felöltöztem, azt gondoltam átszaladok Busékhoz, hátha Magdi vagy Jolán tud valami megoldást ajánlani. Nem figyeltem én akkor semmire, csak osonkodva a házukig mentem. Én balga akkor jöttem rá, hogy előzőnap mondták, átkocsikáznak Bakra. Így maradtam egyedül.

A fájdalom, pedig egyre többször és többször hasított belém, egészen addig, amíg elviselhetetlen nem lett. Úgy rémlik, nagyjából délig bírtam. Mire a csatári harangszó elérte Bocföldét elhatároztam, kivételesen szólok nagyanyámnak.

Keresgéltem, de nem leltem. Talán még sírva is fakadtam. Az eddig ismeretlen fájdalom átjárta minden porcikámat. Iszonyatos kínokat álltam ki. Pedig, akkor még nem is sejtettem, hogy amikor később nagyanyám elé állok, életem egyik legborzalmasabb eseménysorozatában lesz részem.

Délután háromig a kamrában húztam meg magam. Arcomra rászorítottam a párnát, amitől talán tűrhetőbb lett egy kicsit, és háromkor, amikor meghallottam nagyanyám motoszkálását, kivételesen megörültem, mert egyedül benne bízhattam, hogy őrjítő fogfájásomra megoldást talál. Reszketve álltam elé.

- Mama, nagyon fáj a fogam. – szepegtem. Vágytam némi vigaszra, egy jó szóra, segítségre, de ő ennyit mondott.

- Látod! Megvert az Isten! Így jár, aki másoktó lopnyi mer! Őtözz! – löttyintette ki a lavórból a vizet az udvarra, majd feltette fejére a barna bolyhos fejkendőjét és rám nézett.

- Indulás! – pattogott. Fogalmam sem volt hová és kihez, de kivételesen szó nélkül elindultam a nyomában. Követtem, a felvégre, egészen addig, amíg a kovács házához nem értünk.

- Szerencsid van, ehun a kovács. – nézett rám, majd elindult a ház felé, amikor a férfi elé ért így szólt: „Napot István! Fáj a foga… ennek a … fatty…” – mondta befejezetlenül, ahogy szokta, és felém biccentett.

- Gyüvök. – felelte a férfi, és ahogy láttam, egy nagy harapófogót a konyhájában lévő tűzhelybe rakott.

- Majd kűggye haza, ha vígzett. Haza tanál az. – vetette még oda szűkszavúan a mama, aztán fogta magát és kilépett a konyha ajtaján.

- Gyüjjé bejjebb. – szólt a kovács, mire én bátortalanul beléptem a házba. Nagyanyám elment, én, pedig ottmaradtam, tele félelemmel. Elképzelni sem tudtam, mi következhet még. István a kovács egyszer csak kivette a harapófogót a tűzből, aztán valami hideg vízbe vagy ilyesmibe dughatta, oda, ahol már néhány lópatkó is ázott, azután felém fordult.

- Üjj a hokellire!- parancsolta. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, de nem mozdultam, és akkor egy újabb hullámmal ismét belehasított a fogamba. Nem volt más választásom, szót fogadtam.

- Nyissad ki a szájad! – szólított fel, ellentmondást nem tűrve, és én kinyitottam. Aztán megkérdezte, melyik fogam fáj, én, pedig a nyelvemmel megmutattam.

Egy pillanat alatt elkapta a fejemet. Úgy szorította, majdnem összeroppant, aztán fogta a fogót és ráncigálni kezdte a fogamat. Egyszer csak kihúzta. Azt hiszem elájultam. Nem emlékszem mennyi idő telt el, csak arra, hogy a kovács felesége pofozgat.

- Íbreggy! Mennyi kő haza! Többé nem fáj az a francos. - lágyította meg a hangját, és a kezembe nyomta a kihúzott fogat. S bár a helye még nagyon fájt, erősen vérzett is, amit jobb híján csak nyelni tudtam. Megköszönve az értem tetteket elkóvályogtam.

Késő délután volt, mire elindultam a helyes úton. Tudtam én a járást, csak hát elszámolni valóm volt a jó Istennel. Az, pedig mindig igen időigényes. Így indultam otthonunk felé, ahol senki nem várt. Haza, ahol anyám helyett csak egy kamra kicsi sarkában találhattam vigaszt. Ahol a tégla mögé rejtett bibliámban a szeretet virága lapult.

***