Évtizedek óta illesztgetem egymáshoz a múlt darabjait. Összerakom, mint valami kirakóst, vagy játékot, elővéve a meséket, amelyeket másoktól hallottam. Megpróbálom egésszé varázsolni a történetet. Anyámét és apámét, amely 1925-ben, egy szép nyári napon, aratás napján kezdődött. Édesanyám nagyon vonzó teremtés volt. Apró termetével, és formás alakjával azonnal elvarázsolta apámat, aki már a munkák elején fülig szerelmes volt belé. Így történt egy napon, hogy apám és anyám szorongva, kéz a kézben, Dezső birtok felé vették útjukat. Bizony, ha előre tudták volna idősebb Dezső József és neje válaszát, biztosan nem indulnak útnak, és akkor talán én is, megismerhettem volna apámat. Ám ők, nekivágtak az útnak, de nem jártak szerencsével, mert szerelmük, és édesanyám áldott állapota sem volt elég indok ahhoz, hogy az ezerkilencszázhúszas években a Dezső család beleegyezését adja kötendő házasságukra. Ennek, pedig igazán egyszerű oka volt. A vagyon. Többen említették, hogy mire a betakarítás véget ért és fedél alá került a gabona, ők már elválaszthatatlanul összetartoztak. Nem telt el túl sok idő. Beköszöntött az őszi szüret. Szüleim, Sárhida egyik szelídgesztenyefája alatt találkozgattak. Az én széptevő apám pedig, addig udvarolt, amíg egymási nem lettek és egy mámoros pillanatban, elfeledkezve mindenről, fejüket vesztve, ész nélkül szerették egymást. Persze, megesett ez már mással is, de az ő esetükben ez a pillanat pecsételte meg, örökre és visszavonhatatlanul mindkettőjük sorsát. Édesanyám teherbe esett. Egy darabig titkolták gömbölyödő pocakját, de amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy várandós, színt vallottak nagyanyám előtt. Nagyanyám tajtékzott, ordított a dühtől, de belátta, hogy kénytelen beleegyezni a kényszer szülte házasságba, különben legkisebbik lánya szégyenben marad. Volt is oka az aggódásra, hiszen abban az időben, pénz a pénzzel házasodott és nagyapám jóvoltából a Kovács családnak immár csak a ház és a tele kamra maradt. Mindezek ellenére Rozália bizakodott abban, hogy a kialakult állapot miatt a házasság véghezvihető.
Akkoriban a falu apraja-nagyja együtt sürgött a földeken. Édesanyám markot szedett, a fiatal Dezső József kaszával vágta előtte a rendet. Azt mondják „meglátni és megszeretni egymást, egy pillanat műve volt”. Én ugyan nem hiszek az efféle csodákban, de szüleimmel állítólag pont így esett.
S hogy mennyire? Az máig sem derült ki számomra, de úgy sejtem nagyon gazdagok lehettek. Már eléggé nagylány voltam, amikor Mári néném elkottyantotta nagyszüleim gyarapodásának történetét.
Azt mesélte, hogy idősebb Dezső József erdészből lett faiparos. Annyi fa volt akkor, a Dunántúlon, hogy könnyűszerrel alapozhatott rá. Eleinte csak faeladással és fafaragással foglalkozott. Később, amikor 1857-ben a Magyar Erdőfelügyelőségek szabályozták a fűrészmalmok üzemeltetését, akkor hozta létre az első fűrészmalmát. Apai nagyanyám már egy meglehetősen tehetős faiparoshoz ment feleségül és mire apám megszületett már külföldi nyersfa kereskedelemmel is foglalkozott. Vagyonuk évről évre nőtt, és egyetlen fiuknak is hozzá hasonló, gazdag teremtést szántak. Egy dologgal, azonban nem számoltak. Ifjabb Dezső József az én anyámat szerette. Nem is tudott elképzelni mást.
Azt hallottam, még azon az éjszakán bánatában annyit ivott, hogy a Válickába fulladt. Holttestét csak két nappal később találták meg. Temetése Lentiben volt. Végső búcsúztatójának napján, anyámat távol tartották, és ezzel egy időben, örökre ki is tiltották, - velem együtt - a Dezső birtokról.
Így gömbölyödtem anyám pocakjában, apa nélkül, esélytelenül és valójában így kezdődött az én kálváriám is.
***
Utolsó kommentek