Május volt, csicseregtek a madarak. A sárhidai fűszeresné még ki sem nyitott, de a tanítóné már ott támasztotta a boltja előtt az ajtófélfát, és ahogy az lenni szokott, azt beszélték ki, aki éppen nem tartózkodott a közelükben. Nyelvüket pont a kisbíró feleségén köszörülték, amikor nagy sietséggel elhaladt előttük Borbála, a falu bábája.
- A Kovácsékhoz menek. Gyün a gyerek, a Linának. – felelte a bába mentében. A hírre a két asszonyság jelentőségteljesen összenézett.
- Na, hiszen, az is gyün, mán, meg minek! A család szégyenire. - epéskedett azonnal a tanítóné.
- Arra biz’. Hilába rázta a cihát a Lina! – erősítette meg a fűszeresné.
- Szégyentelen! Az ördög tuggya kivel hentergett. Szegény Rozál, jó kifogta! – fokozta tovább a tanítóné, miközben mindenét odaadta volna, ha valóban ismerte volna fogantatásom titkát.
- A kis fattyú meg kikívánkozik! – nevetgélt a más baján a másik pletykás. S, mint ahogy ez lenni szokott, elindult a sus-mus. Nem telt bele egy óra és a falu apraja-nagyja arról beszélt, hogy Kovácséknál különleges napra ébredtek. Karolina szülni fog. Nagyanyám, pedig majdnem biztos, hogy a haját tépi mérgében. Aki híresztelte, annak is igaza lehetett, mert állítólag, a nagyanyám a vajúdás nehéz perceiben rázárta édesanyámra az ajtót. Mindezt, pedig azért, mert a házasság szent köteléke nélkül készültem a világra jönni. De, készültem, az, bizonyos.
Nagyanyám mielőtt elfordította a kulcsot, megállt. Villogó szemekkel az ágyra nézett, és, mint egy mellékesen odavetette: „Mingyá gyün a bába”, aztán dirrel-dúrral felkapta a kukoricás szakajtót és kiment a tyúkólba. Annyira nem volt kíváncsi ránk, hogy egész éjjel a szérűben maradt.
A „falu szája” is jól működött. Csak mondta, és mondta… szidták is, mocskolták is anyámat, miközben ő kétségbeesve, fájdalomtól összetörve várta a segítséget. Imádkozott. Értem, apámért, egészen addig, amíg egyszer csak Borbála szélsebesen be nem viharzott az ajtón, amit meglepődve nyitott ki.
- Áztat hittem mán meg nincsenek itt, hogy zárva van! Meggyütem. Na nézzük, hun az a gyerek? – simogatta meg édesanyám fejét, akinek a gesztus, az emberség olyan jól esett, hogy, amíg élt emlegette a jóságos sárhidai asszonyt.
- Anyád, hun van te jány? – kérdezte azonnal, de amikor édesanyám elmesélte, hogy fogalma sincs, Borbála csak köhintett.
- Mé kehél? Nem tehetek rulla, illen.
- Oszt, a nénéid? – tudakolta tovább édesanyámtól, aki fájdalomtól eltorzult arccal válaszolgatott.
- A Naca Pesten, cseléd. Mári Bakon férjné van, de nem szótak még neki. – nyögte halkan, miközben én éppen kifelé igyekeztem.
- Mán, látom a fejit! Ippen időben gyüttem!– állapította meg a Borbála, és attól fogva, csak parancsokat osztogatott. Néhány perc múlva, pedig megtörtént, aminek lennie kellett. Megszülettem, szinte, kitolakodtam, anyám öléből, és hangos sírással jeleztem, hogy megérkezett a Kovács család legfiatalabb tagja.
- Kisjányka! – rikkantott egy nagyot a bába és még anyámra nézve hozzátette: „millen csöpp!”, aztán megfogott a lábamnál fogva és egy aprót a fenekemre paskolt, majd így szólt: „nagyra nőjjé!”
Édesanyám megkönnyebbülve, boldogan tekintett rám. Egészen elérzékenyült, aztán reménykedőn, kutakodva nézett szét. Szeme nagyanyámat kereste. Hiába.
Kicsi voltam és törékeny. Apró testemet puha, meleg ruhába tekerték és elhelyeztek az ágy végén… jó szeriben még ki sem pihenhettem magam, amikor Borbála ismét felkapott, megfürdetett, pocakomra köldökkötőt helyezett… egyszóval: ellátott. Aztán végre békén hagytak. Kiságyam a búbos kemence padkája lett. Egy rejtett kis sut, ahova a múló idő ellenére is csak anyám kukkantgatott.
Mielőtt Borbála elment, megkezdődött a hivatalos adatgyűjtés.
- Oszt mi lesz a keresztnév ennek a kis jószágnak?
- Magdóna… asszem. – válaszolta anyám bizonytalanul és szeme sarkából látta, hogy a bábaasszony írni kezd.
- Rendben, akko majd eszt a nevet írom fö a szentemnek. Tehát… - kezdett motyogni.
- Az aptya… ugye… tuggya… hogy az nincsen neki? Illetve vót, szegény… de mégse nincsen… - kezdett akadozva, magyarázkodni az édesanyám, de a bába leállította a hebegését.
- Nem baj aranyom, más is vót mán így, akko aptya híján a vezetékneve… Kovács, keresztneve… neki… pedig Magdolna… született… 1926, május havának 29.-ik. naptyán… szülő neve… Kovács Karolina… keresztszülő?
- Kovács Mári. – vágta rá édesanyám.
- Ko-vács Má-ria… - írta még fel keresztanyám nevét, aztán becsukta a füzetet és elmagyarázta anyámnak, hogy még másnap megteszi a hivatalos bejelentést az anyakönyvi hivatalba, ahol nyilvántartásba vesznek.
Amikor Borbála végzett mindennel, szedelődzködni kezdett. Vetett még egy pillantást rám. Sok szerencsét kívánt és…
- Nem zárom vissza. Majd gyüvök hónap, megnézlek tikteket. Látom, isanyádra nem igen számíthacc. – intett egy utolsót, aztán ahogy jött, olyan gyorsan el is távozott. Drága édesanyám még akkor is hálásan nézett utána, amikor az már régen kilincsre csukta az ajtót.
Egy hét, annyi sem telt el és az anyakönyvi hivatalból megérkeztek a papírok, de valamilyen oknál fogva kifelejtették a keresztnevemet. Így a hivatalos iratokon csak, mint Kovács szerepeltem.
Megvoltam én név nélkül, még csak az sem izgatott, hogy átmenetileg, pogány vagyok, de édesanyámnak az én megkeresztelésem fontos és igen sürgős volt. A népi hagyományok szerint ugyanis pogányt az időben nem szoptattak. Anyám, pedig nem akarta, hogy éhen haljak. Így aztán, a következő vasárnap felvette a sötétkék ünneplőruháját, bebugyolált egy meleg takaróba, és elindult velem a Csatári templomba. Jó korán, hogy ne találkozzunk senkivel.
A harmadik kopogtatásra a pap kidugta a fejét.
- Mi szél hozott így mise előtt, gyermekem? – kérdezte.
- Kérésem vóna.
- Mi lenne az? – tudakolta a pap.
- Megkeresztené a jányomat? Ehoztam. – nyitotta ki a kis takarót édesanyám és arcommal a pap felé fordított, aki habozni kezdett.
- A keresztelőt mindig mise után tartjuk, keresztszülőkkel.
- De, mi csak ketten vónánk… nincs itt az aptya, nincs neki… a néném a kereszt se tudott együnni… kérem szépen… sürgős vóna, pogány, oszt még nem szopik - vörösödött el édesanyám zavarában, és már megint magyarázkodnia kellett. Érezte a pap rosszalló tekintetét, de aztán az, végül is engedett.
- Háát. Végül is, Isten előtt egyforma minden gyermek. – vakargatta meg a fejét az atya, majd így szólt: „Gyertek be a kápolnába”.
- Köszönöm. – hebegte hálásan anyám, aztán már többé nem mert szólni. Még akkor sem, amikor a plébános Magdolna helyett Zsófiára keresztelt.
Még ma is előfordul, hogy ízlelgetem a nevet, ami lettem, és ízlelgetem azt, ami lehettem volna. Találgatok, talán, ha apám nem hal meg, talán, ha a Dezső családba születtem volna. Talán, akkor nagyanyám is bejött volna a szérűből, talán akkor nem is egy, de két nagyanyám is lehetett volna, és talán egy boldogabb, teljesebb életet élhettem volna. Talán, de nem így lett. Kovács Zsófia lettem, s a név, amelyet viselek, örökre meghatározta sorsomat.
***
Utolsó kommentek