Ma is csodálkozom azon, hogy micsoda hatalmas akaraterővel áldott meg a sors. Képes voltam órákon át, gyakorolni az iskolában elmagyarázott feladatokat. Mindig is tudtam, hogy nekem, sokkal nehezebb a dolgom, mint az osztálytársnőimnek, hiszen mindent elölről, elemi szinten kellett kezdenem. Ráadásul mindezt, háttér nélkül, magamra utalva.
A humán tárgyak, még csak menegettek valahogy, de a számtannal sűrűn meggyűlt a bajom. Bevallom, sokszor nekibúsultam, amikor már-már saját magamat én is, „kábosztafejűnek” hittem. Már nem emlékszem, hányszor aludtam el a konyhaasztalunk mellett sírva, és arra sem, hány feladatot oldottam meg sikertelenül, mire rájöttem a megoldásokra, és arra is, hogy mi adott erőt. Anyám, és néném gyötrelmes küzdelme, hogy előteremtsék nekem mindazt, ami másoknak oly, könnyűszerrel a rendelkezésére állt. Hajtott az irántuk érzett hála, és szerettem volna boldognak látni őket. Ehhez pedig, tanulnom kellett.
Egy este a törtekkel való műveleteket gyakoroltam, ki tudja hányadszor. Nézegettem, értelmeztem a füzetemben lévő megoldásokat. Hirtelen, valami isteni szikra megvilágosította az agyamat.
- Értem, értem! – ujjongtam önfeledten, amikor saját levemben főve végre rájöttem a nagy titkokra. És akkor megszállt, valami mérhetetlenül nagy nyugalom. Végigellenőriztem az órai megoldásokat, aztán elkészítettem a házi feladatot. Éjféltájt kerültem ágyba, azzal a boldog tudattal, hogy a törtes feladatokból bármikor számot tudnék adni Alföldi Rózának. Azon az estén nem is reméltem, hogy másnap minderre sor kerül.
- Halfinger, Marx, Kovács! Kérem a füzeteket! – hallottam Róza néni parancsszavát, akinek szokása volt szúrópróbaszerűen jegyeket osztogatni a házi feladatokra. Boldogan ugrottam. Ám amikor nézni kezdte, dünnyögni kezdett… Ez jó, ez is jó, meg ez is… és ez is… összehunyorította a szemét és rám nézett.
- Kiről másoltad?
- Senkiről. Én csináltam. – válaszoltam zavartan.
- Hiszünk neki? – kérdezte az osztálytól. Néma csend volt a válasz.
- Na gyere a táblához! De, ha nem tudod, akkor két egyest adok. Egyet a leckédre, egyet a feleletedre. – hallottam messziről a hangját. Mi tagadás megijedtem, mert még élénken élt bennem mennyire megszégyenített a legutóbbi dolgozat után, amikor ezt mondta: „Édes Kovácsom! Sejtettem… és igazából nem is minősíteném a feladatmegoldásodat. Nem vagy egy agytröszt, itt csakis valami genetikai rendellenesség lehet… néha nem is értem, hogy kerültél közénk. Na de mindegy, ez nem az én dolgom. Kedves Kovács, fogadj el egy jó tanácsot. Szedd össze magad fiam, mert, ha így haladsz, sohasem leszel másodikos diák ebben az iskolában. Leülhetsz!” Attól fogva összeszűkült a gyomrom, minden számtanóra előtt. Akkor nem jutottam szóhoz. Most kifejezetten vágytam rá…
- Igenis. – feleltem és felléptem a katedrára.
- Na fiam, hogy elkerüljünk minden vitát, és bizonyíthass nem a lecke feladatot oldod meg itt a táblánál.
- Neem? – hallatszott a teremből a pusmogás.
- Nem bizony. Aki tud, az tud… nem igaz fiam? – nézett rám gúnyosan. Legyen egy jó kis feladat. – forgatta a kezében a tanári feladatgyűjteményt, aztán diktálni kezdett. Mi tagadás, jó nehezet választott. Tíz percig tartott a zárójelfelbontás után a teljes megoldás. Mikor elkészültem, megfordultam.
- Hihetetlen, hihetetlen. – ismételgette és a helyemre küldött.
- Nem kap ötöst, mint a többiek? – hallottam Éva hangját.
- Ötöst? Örüljön, hogy nem írom be az egyesét! – felelte még mindig fejcsóválva.
Utolsó kommentek