Évek teltek el azóta, hogy üvöltve szorítottam a sürgönypóznát és ugyanannyi, hogy nem láttam anyámat. Évek kellettek ahhoz is, hogy boldogító hírekkel üzenetet kapjak, és pontosan ennyi idő kellett, hogy végre magam olvashattam, amit oly sok szeretettel nekem írtak. Az iskola befejezése után már a nyár közepén jártunk, amikor egyik délután Pete bácsi átintegetett a szomszédból.
- Zsófi! Gyere a kerítéshez! A postárú gyüvök. – mosolygott és egy levelet nyújtott felém. Élénken emlékszem erre a pillanatra, ugyanis életemben először, én voltam a levél címzettje és nem a nagyanyám.
- Segíccsek kibontanyi? – súgta, de azt hiszem, tudta rá a választ, mert csak huncutul kacsintott egyet.
- Köszönöm, nem kell. – feleltem kicsit büszkén, és megsimogattam a borítékot. – Már tudok óvasnyi. – szóltam még utána. Ő, pedig bólogatva, szó nélkül elballagott. Anna néném írt.
Édes, drága Zsófikám!
Rövid leszek. Mindig bujkálni kell egy cselédnek, de szerencsére már nem sokáig, mert a jövő héttől anyáddal együtt sutba dobjuk a cselédkönyvet. Jó az Isten, mert meghallgatott bennünket. Kicsikém! Végre sokat lehetünk együtt, és albérletet is találtunk! Remélem, tudod, hogy ez mit jelent? Pakold össze a holmidat kislányom. Két hét múlva megyek érted!
De majd mindent elmesélek.
Anna nénéd
Nem hittem a szememnek. Újra és újra olvastam Nyényus sorait. Csak álltam és sírtam. Hosszú idő óta ez volt az első olyan hír, ami örömömben ríkatott meg.
- Anya, Nyénye és Pest! – próbáltam felfogni a levél tartalmát és gondolataimban már az foglalkoztatott, hogy csekélyke holmimból mi lesz majd, amit bepakolok és mi lesz az, amit örökre magam mögött hagyok.
Még aznap este rámolni kezdtem. Zörögve, csörögve, hangosan. Elfoglaltságomban észre sem vettem, hogy nagyanyám kíváncsiskodva megállt a kamra ajtóban. Éppen egy kukoricacsuhéból font babát gyömöszöltem egy liszteszsákba, amikor megszólalt.
- Ejha, de rámósz, de rámósz! – jegyezte meg epésen. Úgy tettem, mint aki nem hallja. Nem tudta elvenni az örömömet. Őt viszont bosszantotta, hogy nem szóltam egy szót sem.
- Figyelem a kezedet! Mer neked itten jussod nincsen, egy szalmaszál se! – folytatta szurkálódásait, de abban a pillanatban még ez sem érdekelt. Ez volt a baj… mert nem hagyta abba.
- Elattam a házat. Menek a jányomhoz Bakra. Megvátás lesz, ha megszabadulok tűled. Imátkoztam is eleget… no, mindegy. Csak azt akartam mondanyi, csak a magadét pakód! A feltételezése szíven ütött.
- Mama, mongya mér útál ennyire? – néztem rá kérdőn és akkor, szemtől szembe elárulta a gondolatait.
- Mer amióta ideszületté nincsen nyugtom! Bajnak jötté érted? Kovács Zsófia! Szomorú a szívem, ha meghallom anyád becsületes nevét, a te neved közt. Egy fatty… - vágta rá, majdnem a fattyúszót, ahogy szokta, és elhallgatott.
- Ugyan haggya. Hallottam íppen eleget. – mán nem érdekel, néztem rá megvetően és elfordultam tőle. Még hallottam, ahogy jó szokása szerint becsapja maga mögött a kamraajtót, aztán csend lett.
Attól a pillanattól fogva, repültek a napok. Az idő szárnyakat kapott. Szívrepesve vártam az elképzelt boldog órákat. Így közelgett Anna néném érkezése és nagyanyám kiköltözése is a házból.
Azon a bizonyos utolsó napon arra ébredtem, hogy valaki simogat. Azt hittem álmodom, ezért becsukott szemmel arra vágytam, bárcsak fel se ébrednék. Nem mozdultam. Egyszer csak két erős kéz rázogatni kezdett.
- Édes kis bogaram! Aranyom! – jutott el a tudatomig Nyényus szava, aki mosolyogva megemelt és a karjaiba zárt.
- Anya! – szaladt ki a számon hirtelen, és átöleltem néném nyakát. Szív a szívvel, úgy maradtunk… de az idill nem sokáig tartott. Nagyanyám ordítása véget vetett mindennek.
- Hun a kípem? Hun a kííípem? Teeeee… enyveskezű! – rontott be az ajtón.
- Na, de Édesanyám! – sápadt el Anna néném, amint meglátta nagyanyám vörösen izzó arcát.
- Ne anyámozz Anna! Ez a fattyú ellopta a családi kípet! – mutatott rám remegő ujjakkal.
- Nem loptam el! – ugrottam ki az ágyból.
- Mit mondott, micsodaaa? – nézett elhűlve néném.
- Meglopott, és kész!
- Nem loptam! Az, az enyím! - ismételtem el újra az előbbieket és értetlenül Nyényére néztem. - Az enyím érti? Az anyukám érti? Értiiiii? Sose vót másom. Majd kivágom magát belüle, oszt viheti. – sírtam el magam és elővettem a liszteszsák mellé készített képet. Úgy szorítottam, hogy az ujjaim is belefehéredtek.
- Hallotta! Nem lopta el!
- De, ott van nála! Tóvaj! Hát láthatod! – visította gutaütősen.
- Nem, anyám, az-az övé. Válogassa meg a szavait. – mondta hűvösen Anna néném és remegve átölelt.
Soha, de soha nem felejtem el azt a pillanatot. Azt hiszem, akkor értette meg igazán, hogyan is cseperedtem fel nagyanyám „óvó” szárnyai alatt. Letörölgette könnyeimet és csak ennyit mondott: „Ó édes Istenem! Kicsi bogaram! Ne félj. Hamarosan indulunk. Anyád már nagyon vár!”
- Gyalázat! – sziszegte még Rozália nagyanyám, és utoljára még úgy bevágta az ajtót, hogy a ház is beleremegett. Emlékszem, hálóingben még utána szaladtam.
Azt hiszem, mégiscsak oda akartam adni neki a fotót… de csak álltam az ajtóban, kezemben a családi képpel, ami édesanyám arcán, az éveken át rárakódott könnyeimtől maszatosan csillogott. Szerettem volna egyszer életemben kiejteni azt a szót, hogy nagymama… de azt, csak a halála után tudtam.
Láttam még, ahogy dohogva felszáll a lovas szekérre és elindul Bak felé. Nem nézett vissza. Nem nézett sem rám, sem a lányára Annára. Akkor, azt hittem sohasem látom többé, de évekkel később ez egészen másképp alakult.
Aztán felöltöztem, kivittem a liszteszsákot a családi kép mellé. Úgy emlékszem, később Anna néném bereteszelte az ajtót, majd keresztbe akasztott egy hosszú láncot - de ebben nem vagyok biztos- és megállt a családi ház előtt. Láttam még, ahogy szomorúan körbenéz, szipogva megtörölgeti a szemeit, aztán vállára kapja az összekészített holmit. Utána egyik kezébe megfogta a képet, a másikkal gyengéden a kezemet, majd így szólt „Menjünk Zsófikám”.
***
Utolsó kommentek