Gyanútlanul, kissé szorongva mentem a Marczibányi Tér irányába. Bodros ruhámba bele-belekapott a szeptemberi fuvallat. Csak annyit tudtam, hogy Fejes Gézánét, Gizus nénit kell keresnem, mert az ő osztályába fogok járni. Tizenhárom éves voltam. Nem voltak barátaim, csak a vágyam, hogy befogadjanak, és olyan gyerek lehessek, mint bármelyik pesti lány. Sejtettem, vagy legalábbis gondoltam rá, hogy egyszerű családi háttérrel nem igazán lesz könnyű dolga egy nincstelen jövevénynek… aztán, hirtelen eszembe jutott Magdus. Elképzeltem, ahogy a ház körüli teendők közül éppen a tyúkokat eteti. Lábujjával karikákat rajzol az udvari a homokba. Egy pillanatra még a szememet is behunytam, annyira hazavágytam.
- Ehhh! – szakadt ki belőlem egy sóhaj és mit nem adtam volna, ha akkor, vele lehettem volna. Helyette azonban, ráakadtam Gizi nénire és a körülötte álldogáló osztálytársnőimre. A földszinten álldogáltak és érkezésemkor már kedélyesen beszélgettek. Tekintetemmel végigpásztáztam őket. Ondolált hajukba színes masnit kötöttek. Lakkcipőjük makulátlanul virított. Éppen a pesti divatról traccsoltak. Rólam tudomást sem vettek. Csak akkor hallgattak el, amikor a tanárnő megkérdezte a nevemet.
- Persze, persze, emlékszem rád. – nézett mosolyogva, aztán többiekhez fordult. - No lányok, megjött az utolsó befutónk is… talán felmehetnénk. Álljatok kettes sorba! – vezényelte, majd az osztály élére állt. Mindannyian elindultunk, aztán az első emeleten beléptünk egy terembe. Úgy emlékszem, egyik ámulatból a másikba estem. Kétszárnyas ablakokon pislogott be a reggeli napsugár. A sarokban zöld cserépkályha álldogált. Hatalmas dobogón faragott lábú tanári asztal terpeszkedett. Éppen a padokat vettem szemügyre, amikor sietősen közeledő lépteket hallottam.
- Most nincs idő az ültetésre. Ma még mindenki oda ül, ahova akar. - intett az osztályfőnök. Akkor… elkezdődött a pusmogás. Mindenfelől ilyesmiket hallottam: „én ülök melléd… gyere, ülj ide… én a Beatrix mellé ülök, én a Hedviggel szeretnék…” Mindezekkel akkor még nem törődtem, persze fájt, hogy nekem senki sem szólt, de mivel nem ismertem senkit, hamar túltettem magam a suttogásukon.
Aztán a sietős léptek elhalkultak és megállt a cipőkopogás. Az ajtóban megjelent egy kövér, pirospozsgásarcú, fehérköpenyes nő. Pár pillanatra rá megszólalt a csöngő.
- Jó reggelt. – köszönt jókedvűen és felénk nézett.
- Jó reggelt… már ennyi az idő? – konstatálta Fejes Gizi néni és sietősen távozott. Mi pedig egyedül maradtunk az ismeretlennel.
- Borkövi Júlia az iskola orvosa vagyok. – mutatkozott be nekünk, majd katonásan vezényelni kezdett.
- Lányok! Egészségügyi vizitre sorakozó!
Emlékszem nagyon megijedtem, mert eszembe jutott a kovács felforrósított fogója, a fájdalom és az a félelem, ahogy nagyanyám akkor, faképnél hagyott.
- Én nem megyek! – tiltakoztam azonnal. Mindenki rám nézett. Nem értették ellenkezésem okát.
- Hogy hívják?
- Kovács Zsófia. – vágtam rá határozottan. - …és, nem megyek! – makacsoltam meg magam.
- Mitől félsz? – kérdezte Júlia néni, de én sem a kovácsról, sem nagyanyámról nem akartam mesélni.
- Mindentül. – válaszoltam reszketve, zalaiasan. És akkor, a fehérköpenyes megsimogatta a fejemet. Elmagyarázta, hogy nem kell félnem, az ellenőrzés csak fej, láb és körömvizitre terjed ki. Ám, ha annyira rettegek, akkor én egy kicsit később is mehetek. Kapok tíz perc haladékot.
- Úgysem tudom mennyi az idő. Addig légy kedves szaladj le a földszintre és nézd meg a lenti órát. – csippentett egyet az arcomba kedveskedve.
- De, hiszen, nemrég csengettek! – ellenkeztem. Ha tudtam volna, miért kéri, biztosan nem vitatkoztam volna. Kibúvót keresett. Nekem.
- Na és? Jó néhány perce annak!
- Nézzem meeeeg? – szaladt ki a vér az arcomból, de ellenkezni nem mertem.
- Igen, percre pontosan, és aztán gyere utánunk az orvosi rendelőbe. A földszinten van balra.
- I… igen. – egyeztem bele hebegve. Csak én tudtam ijedtségem okát, ami nem volt más, minthogy nem ismertem az órát.
- Mit tegyek? Mit tegyek? Ha ezt megúszom szégyen nélkül. – dobolt a fejemben miközben lefelé ballagtam a lépcsőn. És akkor hirtelen, mentőötletem született. Amolyan feltalálom magam, Kovácsos ötlet…
Kisiettem az iskola kapuján, és berohantam egyenesen a szemközti trafikba. Oda, ahol anyámmal egy hete megvásároltuk füzeteimet. Az eladó néni örömmel fogadott. De én csak épp, hogy beestem.
- Tessék mondani mennyi az idő? – hadartam azonnal, mire ő gyorsan rávágta.
- Mindjárt negyedkilenc.
- Az, mennyi percre pontosan?
- Nyolc óra, tizennégy perc. – felelte kedvesen.
- Köszönöm. – fordultam ki szélsebesen az ajtón és visszasiettem az iskolába. Megálltam az orvosi előtt, aztán határozottan lenyomtam a kilincset.
- A pontos idő: nyolc óra tizennégy. – szaladt ki a számon, ahogy beléptem és büszkén kihúztam magam. Utána szó nélkül beálltam a sor végére. A fehérköpenyes, pedig hálásan rám nézett.
- Hű, ez gyorsan ment! Ügyes vagy! – dicsért meg és én megnyugodtam. Egészen hazáig. Otthon aztán alig vártam, hogy anyám vagy néném hazaérjen. Még aznap este Anna néném megtanította nekem az óra leolvasását.
Másnap megvolt az ültetés is. Gizi néni elosztotta a helyeket, nem maradtam egyedül. Így került mellém, Krell Éva, aki érdekes módon egyáltalán nem ódzkodott tőlem, de az is igaz, hogy megtartotta azt a bizonyos három lépés távolságot is. Csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Kimérten, udvariasan, de mégis, osztályidegenként kezelt. Meglepetésemre, egy reggel ennek ellenére, mégis megvárt az iskola előtt.
- Szervusz, tíz perce leslek. – lepett meg. Nem is értettem, mivel érdemeltem ki, hogy padszomszédom kitüntető figyelemmel fordul felém. Kíváncsian néztem rá.
- Volna egy kérésem. – hozakodott elő.
- Mi vóna? – bohóckodtam.
- Volna. – javított ki és aztán folytatta.
- Megtaníthatnád nekem az órát. Cserébe eljöhetsz a születésnapi zsúromra.
- Nem ismered? – néztem csodálkozva Évára, akiről mindenki tudta, hogy magántanító jár hozzájuk. Felcsillant a szemem, mert még sohasem voltam zsúron. Csak hallottam arról, hogy egy-egy ilyen alkalommal micsoda cicomás tortát szolgálnak fel a cselédek.
- Nem. – bökte ki egyszerűen. És megkérdezte: „Szóval?” Boldogan mondtam igent.
- Akkor holnap eljöhetnél hozzánk egy kakaóra.
- Kakaóra? Arra a löttyre? – szaladt ki a számon udvariatlanul, de úgy tűnt fel sem vette.
- Jössz?
- Persze.
- És ez titok, ha kérhetlek.
- Rendben. – hagytam rá, de attól a perctől fogva izgulni kezdtem. Tucatnyi kérdés foglalkoztatott. Többek közt, hogy mit fogok felvenni, miként kell majd köszönni és viselkedni. Aztán elalvás előtt úgy döntöttem, hogy még a Krell ház kedvéért sem fogok kibújni a bőrömből. Maradok, olyan, amilyen vagyok.
Másnap elsétáltam a Margit körúti Krell házba és becsöngettem. Inas nyitott ajtót.
- Fáradjon be. Éva kisasszony a tanulószobában várja. - tárta ki a nehéz ajtószárnyat. Már az is hihetetlen volt, hogy nem magam nyitottam ki. Aztán beléptem és még a lélegzetem is elállt. A pompa lenyűgözött. Ma sem tudnám leírni, hogy a márvány grádics a velencei tükrök, vagy az aranyozott kilincsek tetszettek-e jobban. Mindenestre egy biztos volt, anyámra gondoltam, aki hasonló helyen cselédeskedhetett, mint ez. Nyényére, akinek agyondolgozott keze, akkor is a szemem előtt lebegett, amikor Éva megjelent a tanulószoba ajtajában.
- Szervusz. Gyere be. – invitált.
- Meggyüttem. – feleltem izgalmamban, és köszönés helyett benyomultam a tanulószobába.
- Meggyüttem? – hallottam a hátam mögött hirtelen és megfordultam. Az ajtóban egy cicomás dáma állt.
- Az édesanyám. – makogta zavartan Éva.
- Csókolom a kezét.
- Az osztálytársnőm, Kovács Zsófi. – mutatott be anyjának, aki lekicsinylően végignézett. Megakadt a szeme a cipőmön, amit már nénje gondosan „téliesített”. Jó adag tintával átfestette a fehér cipőmet sötétre.
- A néni meg, mié bámul? – adtam hangot értetlenségemnek, ugyanis nem fogtam fel, mi különleges látnivaló van rajtam, hiszen éppen olyan vagyok, mint máskor.
- Semmit, dehogy! – mondta a nő, majd a lányára nézett. Félrevonta. De sajnos, halk sustorgásukból, majdnem mindent értettem. És ahogy egyre többet hallottam, úgy szorult össze előbb a gyomrom, aztán az öklöm.
- Hol szedted össze ezt a borzalmat?
- Anya kérlek! Ő az osztálytársam.
- Semmi kérlek! Háát már mindenkit felvesznek? Panaszt fogok tenni!
- Anya, én hívtam.
- Elment a józan eszed? Lehet, hogy lop is! – hallottam amint mérgelődik. Aztán elegem lett. Igazságtalannak és bántónak éreztem, annyira, hogy az amúgy sem kevés önérzetem azonnal lázadozni kezdett.
- Na. Menek. Köszönöm a szíveslátást. – vetettem oda gúnyosan, és csak a felnőttek iránti tisztelet tartott vissza attól, hogy elmagyarázzam a puccos hölgynek, hogy nem vagyok rászorulva a kakaójára, lopni meg végképp nem szoktam. Éppen indultam, akkor szólalt meg a zongora. A másik szobában valaki játszani kezdett. Földbegyökerezett a lábam. Ilyen gyönyörűséget még soha életemben nem hallottam. Már-már majdnem megfeledkeztem az engem ért sérelemről, amikor a nő újra megszólalt.
- Azonnal, küldd haza!
- Nem kell! Maguknál úgysem maradnék! Ha tudom, hogy millen hel ez, ide se gyüvök. – vetettem oda sírósan és sarkon fordultam, Az inas már nyitotta is az ajtót. Azt hiszem hazáig szaladtam.
Máig nem tudtam meg, hogy Krell Éva kitől tanulta meg az óra leolvasását. Másnap elültették mellőlem. Egyedül maradtam.
A sors iróniája, hogy később ő lett a legjobb pesti barátnőm. Szegény anyja, ha tudta volna, hogy pont a viselkedésével ő hozott össze bennünket, biztosan visszafogta volna magát, de hát nem tette, és persze zsúrról többé szó sem esett…
***
Utolsó kommentek