(Ma a házunk helyén: kukoricaföld)
Ötéves voltam, emlékszem milyen irigykedve kukkantottam be a szomszédház udvarába Busékhoz. Talán csak, mert időközönként azt láttam, hogy Bus néni magához öleli csemetéit. Nem igazán értettem mitől is jobb nekik, hiszen állandó parancsolgatások és korlátok között éltek. Én, pedig szabad voltam, mint a madár. Mégis valahol a lelkem mélyén ott lapult a vágy, hogy valaki engem is észrevegyen. Ám, az a valaki időközönként, csak a nagyanyám volt, és akkor is csak parancsolgatott vagy néhány utálatos szót szólt.
Nem tudtam mit jelent fontosnak lenni, nem tudtam milyen érzés, ha megsimogatnak, megfésülnek, és nem tudtam milyen a szülői szeretet. Nem tudtam semmit, kivéve, hogy borsot törjek mások orra alá, aztán kajánul kinevessem őket. Nem szerettem senkit, mert engem sem szeretett senki. Sokak rosszallására, úgy éldegéltem egy fedél alatt nagyanyámmal, mint valami vadóc. Ellenségeim is akadtak bőven, egy-egy rosszalkodás után, néhányszor futnom is kellett. Még a faluban is suttogták, hogy művelését egészen magas szintre juttattam. Szerencsémre fürge és mozgékony voltam, mint egy gyík.
Emlékszem, éppen valami csínytevésre készültem, egy napon, amikor ismét leselkedve álltam a Bus ház előtt. De mielőtt még bármit tettem volna meghallottam Bus bácsi hangját. A nevemet mondta. Meglapultam.
- Gyün a Lina! Örűhet a Zsófi. – újságolta a feleségének. Először azt sem tudtam, jól hallok-e, vagy talán valami tévedés történt, mert csak később jutott el a tudatomig, hogy édesanyámról van szó.
- A mama nem monta. – gondolkodtam el a dolgon, és hallgatóztam tovább.
- Oszt honnan tuggya? – kérdezett vissza Bus néni.
- A postán monták az elébb. Felóvasták a Rozálnak a Lina levelit. Abba vót írva, hogy ma gyün.
- Akko jó! Ez a kisjány nagyon oda van. Nincsen vele törődve. Az a kalangyos nagyannya csak peltykálódik naphosszat. Az meg csak nyől, ahogy nyől a szentem. – sajnálkozott rajtam Bus néni.
A végét már nem igazán hallottam. A tudat, hogy valami egészen különleges napra ébredtem felvillanyozott. Már az sem érdekelt, hogy mástól kell, megtudnom a híreket. Azt hiszem, még csak nem is furcsálltam.
Attól a perctől fogva, egész álló nap vártam édesanyámat, de csak nem akart eljönni a pillanat. Az idő is csak mászott, mint a csiga. Már-már majdnem sírva letettem a dologról, amikor hirtelen nagy ötlettel úgy gondoltam megsiettetem a múlását és felkapaszkodtam a kertkapunknál lévő cseresznyefára, esélyt adva magamnak a minél előbbi megpillantásra. Még ma sem értem miként lehetett, hogy a tetejéig másztam… és akkor hirtelen, megláttam anyámat. Emlékképeimből előlépett és megjelent a maga teljes valóságában.
- Isanyám! Isanyám! Isanyám! – ordítottam a fa legtetejéről, de úgy tűnt nem hallja. Szívemben rémülettel telve megpróbáltam lejjebb mászni, de nem sikerült. Talán csak azért nem, mert nem mertem a szemem levenni róla. Féltem, hátha elillan. Az ijedtség, hogy eltűnik megbénított.
- Isanyám! – kiáltottam újra és elbőgtem magam, és akkor felnézett. Azt hiszem azonnal észrevett, mert piros ruhámban úgy virítottam ott, mint egy túlérett gyümölcs. Amint meglátott reszketni kezdett.
- Maraggy ott! Maraggy nyugton! – kiabált fel nekem, aztán azt még láttam, hogy Csiszlerékhez futtában majdnem elesik, és utána csend lett.
- Ne menny el megin! Isanyám… ne menny el… isanyám! – mondogattam még akkor is, amikor szegény Csiszler bácsi levarázsolt a fáról. Azt hiszem, még akkor sem hittem el, hogy a karjaiban tart, amikor már örömében, sírva puszilgatott.
- Zsófikám. Drága kislányom. – mondogatta minden pillanatban. Persze édes mindegy volt, hogy beszél. Zalaiul, vagy Pestiül. Átváltozása e szempontból, egy csöppet sem érdekelt. A lényeg az volt, hogy éreztem a testét, a leheletét és a szeretetét.
Utólag tudom, három kerek hetet maradt. Minden pillanat, amit vele lehettem kárpótolt a nagyanyámtól kapott keserű percekért. A magányomért és a csínytevéseimért elnyert büntetésekért.
Repült az idő, szárnyakon szállt, és mire a hétvége elérkezett az anyámmal töltött rövid idő után, bizonyosan tudtam, mi is az, amit elveszíthetek. Tudtam, és mégsem hittem, hogy megtörténhet újra.
Az utolsó este, egyszer csak anyám megfogta a kezem. Elvezetett az udvaron lévő szalmakazal szélére. Beleültetett az ölébe, magához vont és megpróbálta elmagyarázni, mint egy felnőttnek, miért is maradok ismét egyedül, de úgy rémlik, nem igazán sikerült neki.
- Vissza kell mennem a Sifferékhez, de ígérem, hamar hazajövök újra. Muszáj menni! Nincs cipőd se… - csuklott el a hangja.
- De, isanyám én jó leszek! – vágtam rá legörbülő szájjal, ő meg csak szorított, ahogyan csak bírt. Teste rázkódott, csendben nyelte a könnyeket.
- Ne sírj bogaram, ne sírj! Látod ott azt a fényes csillagot? – mutatott az égre, de nem nézett rám. - Ha nagyon egyedül vagy mondd el neki, ami fáj és én… én veled leszek.
- De hogyan? Isapám is ott van. Ő is idejön? – értetlenkedtem.
Hirtelen kitört belőle a zokogás. Majdnem összeroppantott. Nem tudom meddig ültünk ott. Csak azt éreztem, el kell válnom anyámtól és már nem is igazán gondoltam komolyan, hogy szabad szeretnék lenni. Inkább az járt a fejemben, hogy tényleg megjavulok, ha kell, csak anyám örökre velem maradjon.
***
Utolsó kommentek