A BŰVÖS KÉP

Abban az időben, még egy „1876-ban alkotott törvény értelmében a munkavállalót gazdájától függő személyként határozta meg. Ezzel a cseléd, beszegődése pillanatától, a házi fegyelmi jog hatálya alá került, és munkaadója a saját ellenőrzése alá vonta alkalmazottja minden életmegnyilvánulását, és állapotát tekintve olyanná vált, mint akit gyámság alá helyeztek.”

Örültek is a cselédek, ha netán, egy vagy kétévente egyszer elmehettek egy kicsit hosszabb időre. Hiszen, a kimenők, olyan rövidek voltak, hogy semmiképpen sem voltak elegendőek utazásra.

Naca, Anna néném, Nyénye, Nyényus, Nyényuska hívtam őt „ezernyi” félén, mert szeretete, és törődése elkísért egy életen át. Minden érkezése és távozása éppen olyan mélyen érintett, mintha meghalni készültem volna. Sokáig nem is sejtettem, milyen nehéz körülmények között él, hogy azért a 30 pengőért havonta mennyit dolgozik egy „mindenes cseléd”. De hát, kellett a pénz stafírungra. A Kovács családban ugyanis mindezt apám „aranyláza miatt” más módon nem lehetett előállítani.

Édesanyámtól tudom, hogy érkezésének napján célja, nem csak a család meglátogatása volt, hanem egészen más is. Olyasmi ami, kerek hét esztendőre elválasztott azoktól, akiket a világon mindenkinél jobban szerettem. Tőlük, anyámtól és Anna nénémtől.

Eljött, hát a nagy nap, Naca jövetelére, amire anyám szívdobogva várt és nagyanyám is igen izgatottnak látszott. Én is majd’ kiugrottam a bőrömből.

Még alig költöztünk be a boczföldi házba, még egyáltalán nem volt semmi sem a helyén, de igyekeztünk, hogy Nyénye érkezésére minden rendben legyen. Még nagyanyám is szorgoskodott. Kisuvickolta a vaskályhát. Felsöpörte a konyhát, tiszta törölközőt tett a lavór mellé, leporolta a bútorokat és elkészítette Anna néném ágyát is. S hogy még otthonosabb legyen, a belső szoba falára, felakasztotta a családi képet. Kicsit rálehelt az üvegre és olyan fényesre tisztította, hogy az egészen beragyogta a szobánkat. Mi tagadás, érdeklődve néztem a nagy készülődést, állandóan körülöttük keringtem. Aztán egyszer csak kíváncsiskodva nagyanyám elé álltam. Rámutattam a képre.

- Mi az? – néztem rá kíváncsiskodva, de ő csak megvonta a vállát és azt mondta: „családi kép, amillenen te sohase leszel!”.

Aztán egyszer csak az udvaron kitört az üdvrivalgás! Anyám és Nyényus összekapaszkodva szorongatták egymást. Hosszú idő eltelt már, hogy nem találkoztak. Kölcsönös, szerető kapcsolat volt az övék, mély összetartozás, ami a sírig elkísérte őket. Azt hiszem, valahol itt kezdődött az én anyai fogalomzavarom is. Azon a ponton, amikor ésszel elkezdtem felfogni a kettőjük közötti hasonlatosságot. Kiszaladtam hát gyorsan. Nyényus azonnal felkapott. Szorongatott, forgatott, nézegetett, majd felfalt a szemével.

- Hogy megnőttél szentem, és mégis milyen picike vagy! – kiáltotta, és én boldogan simultam a jó illatú „pesti Anna” karjaiba.

- Na mit szósz! Szép ez a jány ugyi? – húzta ki magát büszkén az édesanyám, és akkor Nyénye valami egészen furcsa nyelven elmondta ugyanazt.

- Na mit szólsz! Szép ez a lány ugye? Így mondd Lina!

- Ne bomój Naca! Mán meg minek?

- Mert Pesten ez így szokás. Nem értenének.

- Pesten, Pesten… jó ez nekem. – válaszolt anyám, miközben a néném újra megpuszilgatott és előszedett mindenféle finomságot a batyujából. Csokoládét, kekszet, mazsolás kuglófot, aztán az ölébe vont és el sem akart engedni többé.

Az egész délutánt meséléssel töltötte. Pedig jobban tette volna, ha nem, mert ahogy mesélt elálmosodtam, és félálmomban belepisiltem a divatos pesti ruhája ölébe. Felugrott. Anyámmal egymásra néztek, aztán mindketten hatalmas kacagásba kezdtek. A hangzavarra előkerült nagyanyám, és neki legyen mondva, megtett minden tőle telhetőt, a jó hangulat befejezésére.

- Na majd elmenik a kedved Lina! Ha a Naca előaggya mé gyütt. De elébb gyúcsatok világot, igen homál van mán. – fagyasztotta meg azonnal a levegőt, mihelyst közbelépett.

Hát, így lett vége az örvendezésnek. Anna néném pedig, kénytelen kelletlen, rátért jövetele komolyabb okára.

- Lina! A mama azt szeretné, ha magammal vinnélek holnap. Azt mondja, jól jönne a háztartásba az a 25-30 pengő, meg aztán, itt van a Zsófika is.

- Tom. – hajtotta le a fejét édesanyám.

- Tudom. – javította ki Nyénye anyámat, majd folytatta. - Elrendeztem a dolgot a Siffer építészmérnökéknél. Sifferné hétfőn reggel fogad bennünket. Elviszlek hozzá, bemutatni, aztán ha megtetszel a nagyságos asszonynak, elkísérlek a cselédközvetítőbe. Kiváltjuk a cselédkönyvedet és beállhatsz. Az én nagyságám ajánlott be. Megmondtam neki, hogy igénytelen, becsületes és munkaszerető vagy.

- De Zsófi? – sírta el magát anyám.

- A mama mondta, hogy maradhat. Jó lesz így, hidd el. Én is mindenben segítek. – nézett az akkor már zokogó édesanyámra, aki magához ölelt és úgy szorított, hogy majdnem kiment belőlem a szusz.

- Enni köll. Tuttam, hogy ez lesz. – sírt egyre jobban anyám, én, pedig éreztem, hogy rólam beszélnek.

Azon az estén már nem volt több móka, kacagás. Anyám, csak szó nélkül ágyba dugott. A nagy felhajtás elfáraszthatott, mert igen hamar elaludtam. Szegényke már akkor tudta, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó közös esténk.

Csak én nem sejtettem semmit. Talán jobb is volt, hogy nem fogtam fel mi zajlik körülöttem, mert ha láttam volna anyámat azon az estén, biztosan megszakad a szívem.

Csomagolni kezdett, összepakolta azt a kevéske holmiját, amije volt, és batyuba kötötte.

Álmomban megfogta a kezemet, hozzám beszélt: „Kisjánykám, hónap reggel emenek. Mire ébrecc nem tanász. A mamáva leszel. Sose hannálak itt, de pízt köll keresnyi. Egyedül maracc… mer isapád is messzi van. Ott fönn!” – mutatott a csillagos égre könnyáztatta szemekkel, majd így folytatta: „legyé jó kisjány, fogaggyá szót a nagyanyádnak”

Attól a naptól fogva anyám és Naca néném köddé váltak. Nagyanyámnak, pedig igaza lett. Nőttem magamtól, ahogy tudtam, és ahogy múlt az idő alakultam vásottá és még vásottabbá. Jó szeriben persze fel sem fogtam mi az, ami velem történik, vagy mi az, aminek történnie kellett volna. A kedves szó, attól a perctől ismeretlen fogalommá vált, ahogy édesanyám kilépett a kertkapun. Sokáig sírdogáltam a hiánya miatt, de mivel vigaszt senki sem adott egy idő után apró eszemmel azt hittem, pont úgy természetes minden körülöttem, ahogy van. A szúrós szemű nagyanyám, a vetetlen ágyam, a kócos hajam a piszok és végelláthatatlanul hosszú napok, amiket magányosan töltöttem. Néha úgy eltekeregtem, hogy alig találtam haza, de mivel senki sem keresett, nem tűnt túl sietősnek a hazamenetel.

Időnként keserűségemet enyhítette, hogy valamilyen számomra különleges okból csomagot hozott a posta. Később már ötéves koromtól, tudtam, hogy az ajándék Pestről érkezik. Anyám és Nyényus küldte azokat, megpakolva mindenféle jóval. S bár örültem a nekem szánt dolgoknak, valahol a lelkem mélyén semmi másra nem vágytam, csak rájuk. Anyámra. De erre bizony több mint két évet várhattam.

***

Így jött el az emlegetett szombat és hozta el számomra Nacát, a nénémet, aki megszólalásig olyan volt, mint anyám. Termetre, járásra is tökéletesen azonos, olyannyira, hogy éveken át „isanyámnak” szólítottam mindkettőt. Szégyen ide, szégyen oda, de még a szeretetem is egyforma volt irántuk. Néném, már több mint egy éve Pesten cselédeskedett, így sem születésemkor, sem az elmúlt három évben nem igen lehetett velünk. Anyám mesélte egyszer, hogy elmúltam már egyéves, amikor először átölelt. Sírva-zokogva szorított magához, miközben könnyeit törölgetve becézett. „Apró szentem! Kicsi bogaram!”. - mondogatta. Jóságos szeméből sütött a szeretet, amit egy idő után megtanultam elraktározni, hiszen jól be kellett osztanom, hogy a keserű napokra is jusson.