Karácsony reggelre minden fehér lett. Egész éjjel eshetett, mert az udvaron már vastagon állt a hó. A fákra lerakódott hótömeg cukorsüvegként ült mindegyik tetején. Kinéztem az ablakon olyan volt a látvány, mintha meseországba tévedtem volna. Számomra szebb és kedvesebb táj, azóta sem létezik.
Emlékszem, csak álltam, és lenyűgözött, a táj. Egy darbig nézelődtem, "süketen". Elég hosszú idő telhetett el, amíg eszmélni kezdtem a hangokra. Hangok... amik a távolból eljutottak és befészkelték magukat a lelkembe. Gyerekek... A zsivaj beszűrődött a rosszul záródó ablakainkon. Valahol a közelben csúszkálhattak, mert egészen tisztán hallottam az örömteli ujjongásukat. Én is mentem volna szívesen játszani, de nem volt kivel. Magdusék fenyőért mentek. Engem pedig rajtuk kívül, nem fogadott el senki. Aztán nem bírtam tovább...
Bármennyire is jól esett a kemence melege, a táncoló hópihék látványa, kihúzott a házból. Felnéztem az égre, ahonnan a vattaszerű darabkák estek. Az arcomra pottyanó kristályok azonnal elolvadtak és cseppfolyóssá váltak. Ahogy az udvaron álldogáltam, a szél kicsapta az istálló ajtaját. Nem siettem visszacsukni, mert üres volt. A disznóólban már nem röfögött a disznó, karácsonyra csak az apróbb jószágok maradtak. Tyúk, kacsa, liba és néhány pulyka.
Nagyanyám valamiért apránként, felszámolta az állatállományt. Sokáig nem értettem miért, csak találgatni tudtam, hogy lehet az, hogy egyre kevesebb az állat a portán, nagyanyám naphosszat szomszédolni jár, és mégis van mit aprítani a tejbe. Aztán egyszer csak fény derült erre a nagy rejtélyre is. Persze, csak sok-sok évvel később, amikor már Pesten laktam.
Naca egyszer, elmesélte a bocföldi állatsereglet eltűnésének és az életvitelünk megőrzésének történetét. Tőle tudtam meg azt is, hogy kettőjük pesten keresett pénzéből futotta a tele padlásra. Istenem! Ha tudták volna nagyanyám mennyire lenézte őket, talán mindent másképp csináltak volna... de nem tudták, mint ahogy azt sem, hányszor, de hányszor sziszegte a fogai közül a postáskisasszonynak... „Cselédek”, miközben kötényzsebébe dugta az általuk küldött pengőket.
Akkor nem értettem, de ma már, utólag is felháborodom, mert a pesti pénz, a pesti cselédek mégiscsak jók voltak valamire. Eltartották őt.
De hát, akkor éppen karácsony volt! A szeretet ünnepe, gondoltam és kissé megenyhülve söprögettem le magamról a havat, miközben bekukkantottam a tyúkólba.
- Emaratt a tollfosztás is. – villant át az agyamon. És szívből sajnáltam, mert vele együtt elszállt valami, ami érdekes, hangulatos és vicces volt, valami, ami ha ritkán is, de elhozta a házunkba a jókedvet. Olyankor ámulva néztem a zsákokban összegyűjtött tollat, az éneklő viccelődő és szorgoskodó kezeket. Szerettem az asszonyok csilingelő nevetését és az ajkukról fel-felhangzó énekszót és mindent, ami elhozta a mi komor otthonunkba azt a különleges hangulatot, ami levegőhöz juttatott.
Az is rémlik, hogy ettől jobban, csak a szárított gyümölcsöket szerettem, amiket a komaasszonyok körbekínáltak egy-egy ilyen alkalommal. Hmmm... még ma is összeszalad a nyál a számban, ha az aszaltalmára vagy az aszaltszilvára gondolok. Valahogy Ünnepnek számított az is, amikor ilyesmiket ettem, akárcsak az a nap, amikor valamilyen jó tündér leszállt a kéményünkre és mosolyt varázsolt nagyanyám komor arcára. Töprengtem mindezen, akkor ott a hóesésben és eszembe jutott Mári néném.
- Vallon micsinyál szegíny keresztanyám? - gondoltam, és csak álltam, áztam és furdalt a lelkiismeret, mert számára semmiféle ajándékot nem készítettem.
Szerettem Márit, és azt gondolom, kivételesen a nagyanyám is kedvelte a jó szívű, szorgalmas asszonyt. Ő volt talán az egyetlen lánya, akit valamiért szívelhetett... (senki sem tudta, miért pont őt) de így volt... szóval...
Ez lehetett az oka annak is, hogy rendszeresen ellátogattunk hozzá. Nem mondhatom el, hogy nekem muszáj volt mennem. Nagyanyám egy csöppet sem ragaszkodott hozzám. Inkább önként ajánlkoztam, Mári miatt. Vizitjeinket kéthetenként megismételtük.
Mári néném a falábú férjével, Gézával élt. Nem csak éreztem, de tudtam is hogy nem igazán boldog, de Zalában akkor egy nőnek mindent tűrni kellett.... Szegény néném.... aki már túl volt egy csecsemőjének eltemetésén és akire ráadásul a legutóbbi találkozásunk óta magam is nehezteltem. Ez pedig nem volt más, mint a következő...
Előzményként, talán megemlíteném, hogy Mári néném és Bocfölde, bizony nem kis távolságra voltak egymástól. Így egy-egy látogatós nap alkalmával több kilómétert is gyalogoltam... Ez persze testvérek között is, elég nagy távolság volt. Bizton állítom, még egy felnőttnek is nemhogy nekem.
Még ma is rémlik, hogy az út végére mindig megéheztem. Nem tudom, hogy ez Mári ízletes főztjének, vagy növésben lévő szervezetemnek volt-e tudható, de egy biztos, ahogy beléptem az ajtón, mindig enni kértem. Szegénykém, már előre készült, és mindig annyi ennivalót adott, amennyit csak akartam. Olyankor kedveskedve körbejárt, kínálgatott, megölelt... egyszóval azt éreztem, szeret.
Így ment ez egészen sokáig.... Ám négy héttel ezelőtt egészen más történt. Mári valamirt, megváltozott.
- Éhes vagyok. – jelentettem ki szokásosan keresztanyámnak, amikor megérkeztünk. Egyszer csak, hirtelen csend lett, aztán Mári szó nélkül elém tett egy hatalmas mélytányér császármorzsát. Meg is lepődtem, mert fejével határozottan intett hogy egyek. Mese nincs, láttam könnybelábadt tekintetén. Mi tagadás megijedtem.
- No nem mondom, mindig is szerettem a császármorzsát, de ennyit? – néztem rá kérdőn, de ő néma maradt. Helyette nagyanyám azonnal megszólalt.
- Addig fö nem kesz, amíg van belüle! – parancsolta szigorúan. Édes Istenem, mit tehettem? A falábú is szigorúan nézett. Hát ettem, ameddig volt. Így utólag megvallom, étel nem esett még ennyire rosszul, mert a végére már olyan volt, mint a fűrészpor. Alig bírtam letuszkolni. 
Másnapra nagyon beteg lettem. Nagyanyám mintha örült volna neki, hogy lám-lám, ő megmondta mi illik, aztán csak odaszúrta. Ki sem bírta volna...
- Na, most mán, ezentú, ha kérsz, mindig így jársz. Fenyegetett meg, és én örökre megjegyeztem a leckét. Elhatároztam vagy nem leszek éhes, vagy másképp viselkedem... így történt újabb két hét múlva...
Beléptünk a házba, láttam, hogy arcukra kiül a feszült várakozás. Tekintetük rám szegeződött.
- Ohóóó! Még eccer nem húztok csőbe! – óvatoskodtam, aztán a nagyanyám szemébe néztem, és angyali ábrázattal megkérdeztem tőle: „Mongya mama, maga nem éhes? És a bomba felrobbant. Nagyanyám csalódott és pokolian tanácstan arckifejezését látva elmosolyogtam magam. Elmosolyogtam? Inkább vigyoroghattam, mert azonnal elszabadult a pokol. A sántát abban a pillanatban elöntötte az epe, lekapta a falábát és szegény Mári nénémhez vágta.
- Te pazarló! Nem megmontam, hogy ne főzzé annyi tísztát! Dophattyuk a disznóknak. – üvöltötte. És szegény Mári néném itta meg, nagyanyám bosszújának levét. Ráadásul magam is haragudtam rá.
Szóval kicsit tanakodtam, mégis készítsek-e ajándékot, vagy sem, amikor fázni kezdtem.
A hó egyre jobban és jobban esett. Megborzongtam, ezért visszaballagtam a kamrába. Amikor beléptem az ajtón, életem legelső kellemes meglepetése ért, már ami a nagyanyámat illeti. Ez volt az – az egy eset, amikor egy apró darabka lepattant a szíve köré vont gránitburokból. A szemem magasságában ugyanis, a polcon a Paprika Jancsi ült. Lebillent fejét egy befőttesüveg támasztotta. Piros és kékrongyú testét peckesen tartotta az üveg. Hatalmas nagy kigúvadt szemeivel rám nézett. Először megrémültem tőle, de aztán egészen kedvesnek tűnt. Talán pont azért, mert annyira csúnya volt. Mellette összehajtogatva, egy kék-fehér csíkos sál, rajta egy fogkefe. Összecsaptam a kezem, annyira megörültem.
- A csomagom! – szaladt ki a számon és elbőgtem magam. Elmondhatatlanul boldog voltam, és amikor tudatosult bennem nagyanyám kivételesen jó szándékú cselekedete, nagyon elszégyelltem magam. 
- Tán csak nem megbékél? – morfondíroztam magamban, és azt hiszem, abban a pillanatban még a szánkózó gyerekek között sem volt boldogabb, mint én bent a kiskamrában. Dudorászni kezdtem, és talán még táncra is perdülök, ha eszembe nem jut a Pista által kitalált tervünk, és Kovács Zsófi ígérete.
- Ez utóbbi, pedig mindig szent vót! – bólintottam magamnak, benyúltam a titkos rejtekhelyemre és elővettem a lócitromos csomagot és a családi képet.
Aztán megkönnyebbülve megszabadultam a „kövér adagtól”, óvatosan beosontam a belső szobába és hangtalanul visszaakasztottam a képet a helyére, majd aláhelyeztem a csuhéból font gyümölcskosarat.
Az este többi részén ünnepet képzeltem magamnak. A párnámra ráfektettem anyám bibliáját, Nacától kapott rózsfűzéremet és a Paprika Jancsit, aztán a tárgyak mellé feküdtem.
- Minden itt van. - néztem szét és behunytam a szemem. Szüleimre és Anna nénémre gondoltam, és egy fényes gyertyára, amit egyszer majd együtt gyújtunk meg egy karácsonyi ünnepen. De ezt már csak álmodtam.
***
Utolsó kommentek