Teltek a hetek, a fizika és a számtan egyre nehezebb lett. Most látszott meg igazán, hogy mennyire elmaradtam a tananyagtól, megalapozatlan tudásommal segítségre szorultam. Hála, Krell mama kirohanásának, Éva dacból, lelkiismeret furdalásból, szánalomból? Ki tudja miért, de elhatározta, megtanít engem arra, hogy végre igazi pesti lány legyek. Szorgalmasan csiszolgatta a kiejtésemet és javítgatta a véletlenül még előbukkanó tájszólásokat, én, pedig észre sem vettem, mikor hagytam el majdnem végleg azokat.
Éva az idő múlásával belefolyt az életünkbe, és szép lassan nem csak a „tanárnőm”, de a barátnőm is lett. Mindezt persze titokban. Apró lakásunkban együtt tanultunk, miközben élveztük a krumplistésztaevés örömeit. Úgy evett, hogy szinte falt.
- Iff-teni! - mondogatta legtöbbször pöszén, teli szájjal, megfeledkezve neveltetéséről. Édesanyám és néném egyszerű főztjéről pedig, ódákat zengett.
- Fenséges! Varázslatos! – ellensúlyoztam finomkodva, amin aztán jókat kacagtunk. Nevettünk, viháncoltunk! Hangos volt a ház. Sokszor túllőttünk a célon, amikor cinkos viccelődéssel kifiguráztuk osztálytársainkat. Volt köztük egy, akit különösen.
- Ha ezt a vízfejű tudná! – hozakodott elő számtalanszor Éva az általunk átnevezett lánnyal. Én, pedig minden alkalommal kijavítottam.
- Nem víz, hanem bili.
- Szegény Halfinger! Bilifülű!
- Te! Képzeld, én egyszer tényleg ráhúztam egy bilit, egy ilyen hasonló majomra, mint a Halfi. – meséltem neki egyszer.
- Ne bolondíts, valóban?
- Igen. Kicsit szemtelen volt és úgy emlékszem, nagyon felmérgesített.
- És? – nézett rám izgatottan.
- És… és, tehetek én róla, hogy a bokor tövében ott hevert az a fránya rozsdás bili? Nem ugye? Csak felkaptam, aztán a fejébe húztam. – adtam elő ártatlan arckifejezéssel.
- Jahaj! Visszhangzott mi? – pukkadozott barátnőm.
- Naná! De nem az volt a baj. Képzeld nem tudtuk levenni.
- Rászorult?
- Rá bizony, de mennyire… reggel húztam rá és délután négykor, amikor kimentem a kertbe még mindig rajta volt.
- Na, neee! – fogta a hasát nevettében.
- Még tovább, mert az apja szedte le róla este lemezvágó ollóval. – szólt be a konyhából Naca néném.
- Téhnyhleg? – fulladozott Éva.
- Kár volt. Jól állt neki, legalább takarta a fejét. – folytattam, de aztán Nyénye csendet intett.
- Na lányok, tanulni meg ki fog? – vágta el a viháncolást, mi pedig ha lassan is, de nekiduráltuk magunkat a másnapi feladatoknak. Ilyenkor Éva azonnal visszazökkent. Ismét illedelmes német, történelem, földrajz, számtan és illemtanárrá alakult.
- A kanalat nem illik a csészében hagyni! Egy fiatal lány nem ül görbén! Zárd össze a lábad… a zárójelfelbontás rém egyszerű… az ókori Egyiptomiak… - magyarázott szinte mindenről olyan átéléssel, mintha az élete lett volna a tét. Őszintén bevallom, nagy szerencsém volt, hogy vele hozott össze a sors. Anyámék sem szóltak barátságunk ellen. Még néha szemet is hunytak egy-egy apró cinkosságunk felett, Sumicsék mély bánatára, akik amúgy is csak „gyagyás szomszédoknak” tituláltak bennünket.
A készségtárgyakkal nem volt bajom, de közülük, igazából csak a tornát szerettem. Valamiért hajlékonysággal és kecsességgel áldott meg a sors, amit Gutman Irén néni a tanárnőm is észrevett. Szívesen jártam hittanra is, és talán az is elmondható, hogy mindkettőhöz egészen különös vonzalom fűzött. Úgy hiszem, mert gondolkodás nélkül lehetett művelni azokat. Mindegyiknek megvolt a maga varázsa. A templomban szerettem a hűvös magányosságot, és a gondolataim szabadságát. Olyankor kinyitottam a bibliámat és anyám sorait olvasva elöntött a régi érzés. A bennem tátongó űrben újból és újból ismeretlen apámra gondoltam. Agyam arccá, szájjá, szemmé formálta a sekrestye falán meghúzódó penészfoltokat. Éreztem, vigyáz rám. Jóságos szellemével eligazít a gyermekvilágban, ahol botladozom. Sejti, tudja Kovács Zsófi megállja a helyét.
Nehéz időket éltünk, de sohasem panaszkodtam. Még barátnőm sem sejtette, hogy nem azért járok gyalog az iskolába, mert imádok sétálni, hanem azért, mert nem jutott villamosra pénzünk. Reggelente az eldobott jegyeket néztem. Tekintetemmel pásztáztam a földet és boldog voltam, ha egy érvényes példányra leltem. Egy-egy ilyen jegy, ugyanis azt jelentette, hogy azon a napon nem kellett órákat gyalogolnom.
Történt egy reggelen, hogy éppen „kincsre” leltem. Némi várakozás után, kipirulva, elégedetten ugrottam fel a villamosra. Jó szeriben még körül sem néztem, amikor hirtelen valaki a nevemen szólított.
- Zsófia. – hallottam a hátam mögül. A peronon, Gutman Irén néni állt.
- Jó reggelt tanárnő. – köszöntem hangosan.
- Ó! De jó, hogy látlak! – örvendezett.
- Mié? – kérdeztem izgalmamban zalaiasan. Képtelen voltam ugyanis leszokni erről.
- Amíg az iskolába érünk, megtudod. – mosolygott az orra alatt és azonnal belefogott mondandójába. Elmesélte, hogy az általa vezetett balettkart egy taggal bővíteni szeretnék, és ez alkalomból új tehetséget keresnek. Gondoltak is már egy-két lányra, de az utóbbi időkben felfigyelve mozgásomra, hajlékonyságomra rám gondoltak.
- A tanári kar egy kivételével rád szavazott. – jelentette ki a világ legtermészetesebb hangján, én, pedig alig hittem a fülemnek. Hetek óta a lányok egyébről sem suttogtak, mint a balett felvételiről. Nem volt olyan osztálytársnőm, aki ne álmodozott volna tüllszoknyáról és balettcipőről. Én pedig, nem mertem.
Egész nap úsztam az örömben, ami addig tartott, amíg haza nem értem. A konyhában már égett a lámpa, néném nokedlit szaggatott. Amikor beléptem, elindult felém, lisztes kezét kötényébe törölte, átölelt… én, pedig azonnal, mesélni kezdtem.
- Képzeljétek, balettozni fogok! – hadartam gyorsan.
- Anyád kínját! – szaladt ki Nyénye száján. Csodálkozva néztem rá, nem értettem miért mondott olyat, amilyet legfeljebb csak mérgében szokott.
- De igen! A tanárnő ma említette, hogy rám gondolt. Szeretné, ha balettoznék. Azt mondta, én vagyok a leghajlékonyabb a lányok között és azt is, hogy a legügyesebb tornász! Szívesen látna a csapatban! – ellenkeztem sértődötten.
- Tudom. Nekem is említette. Mondtam is neki, hogy nem lehetséges. – tette hozzá halkan anyám. Sok pénz az.
- Nem igaz! Ingyenes. – vágtam rá elkeseredetten.
- Az oktatás valóban nem kerül pénzbe, de nyakunkon a tél. A balettra ruha kell, cipő kell. Nénédnek nincs kesztyűje… és…
- Kesztyű? Az talán, nem is annyira fontos. Megvarrom a tavalyit. De tüzelőt vennünk kell, az, valóban, muszáj… - kezdett Naca néném kicsit engedni.
- Nem néném. Már így is túl sokat dolgozol. Nézd meg a kezed. – ellenkezett anyám.
- Megoldhatnánk valahogy Lina. Úgyis szóltak a Sumicsék, hogy besegíthetnék a takarításban.
- Értsd meg, nem lehet. – emelte meg a hangját anyám, arcán láttam, milyen nehezen mondja ki az elutasító szavakat.
- Előveszem a boy kabátot, még mindig jó rám, és óra után elmegyek szénért, ígérem. Felhúzom a hegyre, cipelem a hátamon. Csak száz lépcső! Megszámoltam. És tanulok is, ígérem. Kérlek! Naaaa… anya… Nyényuskám… naaaa… - és akkor ők összenéztek, ebből tudtam, hogy nyertem. Könyörgésem levette őket a lábukról. Aztán már csak...
- A balerina! – nevették el szinte egyszerre magukat. Egyszer csak hirtelen csend lett. Anyám ellenkezést nem tűrő hangon beszélni kezdett.
- Rendben, de sírás nincs! A szénhordást, pedig meg kell oldanod! Egy elsős leányzónak, akinek különösen sok a tanulnivalója ez nem egyszerű feladat. Remélem, tudod?
- Megoldom. - ígértem meg azonnal.
Abban az évben szép fehér telünk volt. Többször volt olyan nap, hogy annyi hó esett, amennyi eltorlaszolta a bejárati ajtónkat. Ilyenkor szó szerint kiástuk magunkat. A hófehér hótömeg beborította az udvart.
- Porcukor. – mondogattam minden alkalommal, ámulva, ahogy a háborítatlan fehérséget néztem, és már tudtam, mi következik, ha otthon volt a néném is.
- Pooorcukor? Nesze neked! – kuncogott Nyénye, aztán megtaszított és nevetve a hóba estünk. Pont úgy, ahogy azt a bocföldi házban megálmodtam. Mókánknak legtöbbször anyám vetett véget.
- Elég ebbűl a gyüszmékölésbül! Befelé! Hibbantak! – utasított bennünket nevetve, mi pedig mindig kicsúfoltuk, amikor amolyan zalaiasan elrikkantotta magát.
Valamiért sohasem éreztem, hogy mennyi teher nehezedik rájuk, még akkor sem, ha ebből nekem is kijutott.
Naponta majdnem beleszakadtam a tüzelőhordásba, de mivel egy Kovács nem panaszkodik szó nélkül tettem, azt, amire a szavamat adtam.
Őszintén mondom, sohasem gondoltam, arra, hogy a fizikai munka megárthat egy korombeli gyereknek. Nem is igen féltem tőle. Elég volt, ha csak Magdusra és Pistára gondoltam, akik ezerszer többet tettek nálam. Hordták a ganét, arattak, szüreteltek, ástak, locsoltak, állatokat etettek és sorolhatnám… mi mindent elvégeztek még a ház körül. Dolgoztak, keményen, akárcsak én. Én, akibe minden ötödik lépcsőfoknál beléhasított a zalai barátok hiánya.
Elképzeltem, vajon mit szólnának, ha ennyi idő után viszontlátnának engem. Azt a Zsófit, akivé váltam, balettostul, német nyelvtudásostul, polgári lányként. Tépelődtem, szeretnének-e még úgy, mint azelőtt...
- Magduskám! Mit mondanál? – gondoltam barátnőmre, főleg akkor, amikor felvettem a rózsaszín tüllruhám. Az álmaim-álmát, amit édesanyám éjszakánként maradék függönydarabokból készített. A balettcipőt, amit néném selyemből fabrikált és az orrába keménypapírt varrt, hogy spiccelni tudjak, és amiben otthon pipiskedve néha előadtam a Kovácsféle magánszámot, ami mindig nagy derültséget okozott.
- Szilvalé, rongyő, tanuljon a kisasszony! Elvégre sohasem lehet tudni, hogy mire lesz jó az a kis balett tudás. – bolondozott édesanyám olyankor Siffernét utánozva, mire néném elbicsakló hangon szipogni kezdett amúgy istenigazából, zalaiasan.
- Gyönyörű ez a jány!
- Hiába, a mi lányunk. – törölgette meg a szemét édesanyám is, és mindig hozzátette. – „Apád is büszke lenne rád.” Megvallom ez az utolsó mondata volt az, ami hosszú ideig erőt adott ahhoz, hogy kibírjam a szegénységünket, mások gazdagságának árnyékában. Akkor nem értettem semmit, csak ma tudom, én voltam a leggazdagabb, hiszen ott voltak Ők. Nekem.
***
Utolsó kommentek