Friss topikok

ZALA

Szívbemarkoló, igaz történet

Anya 4 évesen1

Utolsó kommentek

Az én két anyám...

Utolsó kommentek

12. Ki ül egy zsidó mellé?

2009.02.13. 18:10 Kürthy_2

Olyan hihetetlen, de negyedikes lettem. Egyre kevesebbet csavarogtam, mert a szólótáncosi gyakorlások elvették a legtöbb időmet. 1943-at írtunk. Nem lehetett nem észrevennem, hogy Pesten egyre többen zsidóznak. Egyszerűen, értetlenül álltam a gyűlölet ilyenfajta megnyilvánulásai előtt. Amíg élek nem felejtem el azt a napot, amikor mindez a Marczibányi téri leányiskolában is felütötte a fejét. Éppen kézimunkaóra volt és negyedik év végére varrtuk, hímeztük a fehér blúzunkat, amikor kivágódott az ajtó.

- Jó reggelt mindenkinek. Elnézést, Valikám, hogy megszakítom az órádat, de megkértek, hogy ezt a kislányt kísérjem fel hozzátok. Ide fog járni. – állt meg Irén néni az ajtóban.

- Jó reggelt. És hol van? – nézett érdeklődve a kézimunka tanárnő.

- Itt. – lépett elő hangtalanul Irén néni mögül egy feketehajú copfos, nyúlánk lány. Zavarában gyorsan összehúzta a kardigánját.

- De, hát ez zsidó! Van itt már elég belőlük! – lepődött meg Vali néni.

- Az, de miért fontos ez? – rökönyödött meg Irén néni.

- Na, de hova ültessem Irénkém?

- Van itt elég hely, ahogy nézem. – mutatott az üres padok felé.

- Na, na... az nem úgy van. Nem hinném, hogy örülnének egyes szülők, ha... - kezdte mondani, de Irén néni nem engedte befejezni a mondatot.

- Na lányok! Ki szeretné párnak? – tette fel a kérdést a tornatanárnő és jelentőségteljesen az osztályra nézett. Szúrós tekintete a padokba szegezte a lányokat. És akkor elkezdődött a pusmogás. „Zsidó” hallottam egyre többször a megbélyegző szót. És akkor, felpattantam.

- Én! – néztem Irén nénire bátran, akin azonnal megláttam azt a helyeslő kis biccentést a fején, amit, akkor szokott csinálni, ha tökéletesen elégedett valamivel.

- Na Schwarcz, akkor ülj a Kovács mellé! Amióta ültetés volt és magára maradt, úgyis unatkozik. – rendelkezett még mielőtt elhagyta a tantermet. Láttam az arcán, hogy nagyon megkönnyebbült. Később tudtam meg, árva lány volt.

Így ült mellém Kati, az a pesti zsidó lány, aki sohasem felejtette el, hogy egy vészterhes időben ki mertem állni mellette. Be mertem vállalni, úgy, hogy még a saját fajtája sem, tett egyetlen mozdulatot sem. De hát mit tehettem? Valahogy ráéreztem, hogy az a lány, aki olyan gyámoltalanul, megbélyegezve áll az ajtóban, pont olyan, mint én. Olyan, akit kiközösítenek, arról, amiről nem tehet. Pont úgy, mint engem valamikor, csak ő zsidó volt nekem meg nem volt apám. Emlékeztem...

- Akkor mikor kellett a bajban, ott volt Magdus, neki meg itt leszek én! – határoztam el azonnal. Ő, pedig boldogan fogadta el a közeledésemet. Később a barátságomat.

 

Múltak a napok, minden ment a maga kerékvágásában. Tanultam, baletteztem. Reggelente ha nem volt jegyem vagy gyalogoltam, vagy a villamoson lógva, kívül utaztam. Elsajátítottam egy olyan utazási technikát, hogy bármelyik fiú megirigyelhetett volna. Közben az iskolában megtanultam, sütni, főzni és már egészen tűrhetően beszéltem németül. Már nem volt szükség arra, hogy Krell Éva a tanulásban segítsen. Működtem magamtól. Egy napon mégis különös dolog történt. Énekóra előtt, éppen hogy becsöngettek.

- Az osztályból többen fellépnek a rádióban. Ma mondják el, a névsort. – súgta nekem Éva.

- Remek. – örvendeztem magam is, mert semmiképpen sem szerettem volna lemaradni a dologról. Persze ember tervez, Isten végez. Boldogan készülődtem, de esküszöm, nem sejtettem, hogy én leszek az egyetlen, akit nem olvasnak majd fel. Szóval egészen egyszerűen kihagytak. Azonnal észrevettem a hibát...

- Tanárnő! Nem mondta nevemet. – reklamáltam.

- Persze, Kovács, mert te nem is jössz! – felelte nekem. Először azt hittem nem jól hallok. Biz’ Isten nem számítottam rá. Tudtam, hogy nincs különösebben jó hangom, de azért a legutolsónak sem éreztem magam. A dolog szíven vágott és szégyen ide, szégyen oda hangosan bömbölni kezdtem. Kamaszlány létemre sírtam, mint egy csecsemő. Hangos jajveszékelésem már mindenki agyára ment, de Vali néni kötötte az ebet a karóhoz.

- Ne óbégass már Kovács fiam, hát nem érted, hogy nincs hangod? Ez mégiscsak egy rádiószereplés. – próbált a maga sajátos módszerével meggyőzni, de nem sikerült neki. Még hangosabban bőgni kezdtem... és bőgtem és bőgtem... egészen addig, amíg Vali néni el nem érte a tűréshatár végét. Akkor rám nézett és így szólt.

- Hallgass már el! Bánom is én, gyere el, de ki ne nyisd a szád! – sipította az énektanárnő. És én mentem, büszkén, elégedetten... és azt hiszem, én voltam az egyetlen némán tátogó, énekes, aki a rádióban való szerepléséért igazgatói dicséretet kapott.

A mai napig őrzöm a halványodó beírást egy megsárgult lapon, és a mai napig derülök az azt követő eseményeken. Csak mert...

- Képzeld gratulált a fűszeres. – újságolta néném, egy alkalommal, amikor hazaért.

- Mihez? – kíváncsiskodtam.

- Hááát... a rádióban való szereplésedért. – pukkadt ki belőle a nevetés, alig bírta befejezni... -…mert… képzeld… tisztán hallotta… hehhehe… a gyönyörű hangodat. – kacagott Anna néném annyira, hogy még a hasa is megfájdult.

- Tényleg? Akkor már csak arra leszek kíváncsi, mit mesél, majd a pék. Na… mer azé… annak is emesítem. – kezdtem én is hahotába. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, akkor ért haza édesanyám. Nem tudom megmagyarázni miért, de rögtön arra gondoltam, gonoszkodva...

- Már csak nagyanyám hiányzik, hogy teljes legyen... és mit szólna vajon, ha ezt a grimbuszt látná! – villant át az agyamon kissé iróniával, Rozália mama.

 

Sohasem gondoltam, volna, hogy még valaha is látom, azt meg pláne nem, hogy ez ráadásul egybeesik a balettkar fellépésével a Magyar Művelődési Házban.

Érdekes módon az előadás csak iskolainak indult, de aztán egy idő után a megyei szakfelügyelő szorgalmazására, igazi rendes előadássá nőtte ki magát. Már csak, alig 24 óra volt a nagy megmérettetésig. Arra is visszaemlékszem, hogy napokkal előtte már, minden olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Egy hete árulták már a jegyeket. Édesanyám és néném tiszteletjegye is, egy gyönyörű dobozban pihent. A nagy napra szüleim, még ünneplőruhát is varrattak. Megmondom őszintén, négy év korkülönbségük ellenére, olyan egyformák voltak, mint két tojás. Szemük ragyogott, amikor rám néztek, és azt hiszem, nálam jobban csak ők várták, hogy szerepelni lássák a lányukat.

***

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://regenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr30941420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása