Múltak az iskolaévek és jött a következő. Magdus levelei időnként felkavartak, mert mindig olyasmit tartalmaztak, ami az életemből nagyon hiányzott. Balett ide, balett oda, vágytam Zala után. Mezítláb szaladgálni az öreg gesztenyefák alatt. Felszaladni a Kányásra. Beleszippantani a szegfűágyás virágkelyheibe. Ám, arról, hogy odautazzunk, szó sem lehetett. Így aztán csak iskolából hazafelé menet egyre többször ábrándoztam a szülőfalumról és Bocföldéről. Néha még nagyanyám is eszembe jutott, akit azóta, hogy Pestre jöttünk, nem láttam. S bár hiányozni nem hiányzott, valami érthetetlen okból sajnálni kezdtem. Talán az eszem lett több és azért, vagy a megismert keserű sorsáért... ki tudja.
- Évek óta, hogy nem jártam otthon. – szontyolodtam el időnként, olyankor mindig elhatároztam, hogy édesanyáméknak megemlítem majd, az utazás dolgát. Aztán valamiért sohasem sikerült elég bátorságot vennem. Azt hiszem, a pénz miatt. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy lássam milyen hatalmas erőfeszítésbe kerül nekik a mindennapi megélhatésünk. A kínzó vágy azonban, egy idő után, a tetőfokára hágott, ezért egy napon eldöntöttem, elmondom anyámnak ebbéli vágyamat, de mielőtt beléptem volna a bejárati ajtón, azonnal megfeledkeztem mindenről... ismerős hang ütötte meg a fülemet. Csúnya dolog a hallgatózás, ám akkor, abban a pillanatban ez semmiféleképpen nem jutott eszembe. Füleimet hegyezve, feszülten figyeltem a kiszűrődő mondatokra.
- Finom volt a krumplistészta. Igazán köszönöm. Nem hiába említette a lányom, hogy sokkal jobb, mint, amit valaha is a Krell házban főztek. Nézze szükségtelen hangsúlyoznom, már egyszer elmondtam, mennyire sajnálom a történteket. És... és... örülök, hogy Évának ilyen remek barátnője akadt Zsófika személyében. Köszönöm a vendéglátást és a megértését... és a vasárnapi teára feltétlenül várom magukat... remélem, eljönnek.
- Nincs mit. – felelte egyszerűen édesanyám. Utána elköszöntek egymástól.
Gyorsan elbújtam. Aztán nyikorogva kinyílt az ajtó és Krell mama elegánsan kilépett rajta. Eleget hallottam, így azonnal felfogtam, Krell néni „leszállt” a fellegekből, és baráti jobbot nyújtva bocsánatot kért a régi kirohanásáért. Amikor beléptem, ábrázatomról, anyám tudta, hogy hallgatóztam. Úgy olvasott a szememből, mint más a bibliából.
- Nos? – kérdezte.
- Én ugyan nem megyek. Nem kell nekem az a lötty teája!
- Helyes. – bólintott anyám, és soha többet nem beszéltünk a dologról. Talán így volt jó... mert elképzelni sem tudtam volna, hogy édesanyámat a bakancsában, miként engedték volna be a kétszárnyú intarziás ajtón. Igen, bakancsban, mert neki, csak az jutott...
Érdekes, aznap már nem jutott eszembe az utazás, valamiért Krell néni színrelépése és bocsánatkérése elhomályosította a bocföldi emlékeket. Jó érzés volt, hogy belátta, igazságtalan volt velem és értékeltem a „leereszkedését” is. Nem tudom miért tette, csak találgattam.
Akkor már egyre hűvösebb szelek fújtak Magyarországon is. A történelem kereke egyre vészesebben forogni kezdett. A hírek sem voltak megnyugtatóak. Egyre újabb és újabb zsidótörvények születtek, amelyek megalázták, és lehetetlenné tették az ország nagyszámú zsidó lakosságát, köztük elég sok osztálytársamét is. A lányok nagy része faji hovatartozásukat tekintve ugyanis, közéjük tartozott. A hírekből tudtam, hogy már javában folyik a háború, és a német vezérkar további magyar csapatokat kért a keleti front számára. Az ország kénytelen volt beleegyezni a 2. Magyar hadsereg frontra küldésébe. Horthy számára fokozatosan egyre terhesebbé vált a német szövetség. Az országnak új minisztere lett, aki szorgalmazta a Németektől való elszakadást. Fő erénye, pedig a nácik zsidópolitikájának elutasítása volt. Kegyetlen világ volt kibontakozóban... „míg a nácik által megszállt Európában zsidók millióit lőtték agyon, vagy gázosították el, addig a magyar zsidók egyre nehezebb körülmények között, de fizikai biztonságban éltek (Leszámítva természetesen a munkaszolgálatosok egy részét.)” „S bár a háború a mindennapokban egyelőre alig éreztette hatását, a kormány bevezette bizonyos árufélékre a jegyrendszert, sőt, megjelent az üzletekben a csökkentett liszttartalmú népkenyér is, hogy ezzel biztosítsák a közellátást”.
Az események, amelyek beárnyékolták az életemet szörnyűek voltak. Mindenki sejtette, hogy a gyülekező fellegek egyszer majd, Magyarországon is beborítják az eget. A közelgő vihar, pedig ráült a lelkekre.
Éppen ezért, egy darabig nem is hozakodtam elő a fel-fellángoló, utazási mániámmal. Nem lett volna reális a mi helyzetünkben, és erkölcsileg sem éreztem túl elfogadhatónak. Helyette, elhatároztam, hogy minden energiámat az iskolai felemelkedésemnek szentelem.
Egyre többet tanultam, eredményeim lettek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az osztályban azok is kezdenek elfogadni, akik addig visszautasítottak. Azt tapasztaltam, hogy már nem nevetgélnek, nem pusmognak olyan sokat a hátam mögött. Persze elképzelni sem tudtam, hogy mire ez a nagy változás. Hogy aztán ezt Krelléknek, a politikai helyzet alakulásának, a krumplistésztának, vagy a saját átváltozásomnak köszönhettem, arról ma már fogalmam sincs, de valószínűleg mindennek szerepe volt a dologban. Elvégre egy hithű katolikus lány barátsága az időben kincsnek számított. Milyen érdekes az élet! Csak mert egy idő után azt is észrevettem, hogy irigyeim is akadnak. Igaz, nem a történelem, a fizika, vagy a számtan tudásom miatt. Inkább mozgásom, és légiességem volt az ok, ami mindenkit elbűvölt. Illetve, ami irigykedésre adott okot.
- És, hát mi kell, néhány csúnyácska ám gazdag lánynak? Köztük, Marx Mariskának... Irígység? Persze... "főleg, ha valaki még mutatós is, mint az én lányom..." – mondogatta édesanyám, amikor beszélgettünk. Bevallom, ostobának éreztem, a magyarázatát, de mivel más indokot nem találtam, kénytelen kelletlen elfogadtam az okfejtését. Ráadásul erre a véletlenek is rácáfoltak...
Történt egy napon, hogy tornaórára szakfelügyelő érkezését vártuk. Irén néni már előzőleg begyakoroltatta és kiosztotta a lányoknak a bemutató anyagát. Nekem a gyűrűgyakorlatot szánta. Nagy volt aznap a csivitelés, izgatottak is voltunk, be nem állt a szánk.
- Hang nélkül lányok! Aki megszólal, azt kiküldöm. – szólt erélyesen ránk tanárnőnk. Mindenki elhallgatott, csak én nem.
- De... Irén néni!
- Azt mondtam hang nélkül!
- Csak azt akarom...
- Na elég! – ballagj ki a teremből Zsófia. A mai bemutatón nem veszel részt.
- Marx Mariska! Te állsz be helyette! – hallottam a szigorú döntést, és tehetetlen dühömben kiódalogtam a tornateremből. Szomorúnak, megbántottnak éreztem magam, miközben Irén néni haragját igazságtalannak éreztem. Kérdésem ugyanis egy apró gyűrűelemre vonatkozott volna.
- No jó van. Akko maj a Mariska megmutattya! Ha tuggya… - dohogtam még mindig magamban, és akkor egy idő után, egyszer csak újra Irén néni hangját hallottam.
- Gyere be Kovács! Mutasd meg a szakfelügyelő úrnak, hogy kell ezt csinálni! És akkor oly hosszú idő után ismét előbújt belőlem a kisördög, amit önérzetnek hívnak.
- Persze! Most már jó a Kovács ugye? Most már ugyan nem! – ellenkeztem magamban, és kényszeredetten bevánszorogtam. Tudtam én undok lenni, ha kellett. Azt hiszem, erről sikerült is meggyőznöm mindenkit, mert később, már csak Irén néni dühtől villogó szemét láthattam, és kaptam kétheti balett eltiltást, azért, mert amit akkor el lehetett rontani egy gyakorlaton, azt én csak azért is elrontottam. Méregből. Utána persze, megbántam az egészet, de akkor már késő volt. Sokáig fájt, hogy olyan emberrel toltam ki, aki az első pillanattól kezdve felkarolt és bízott bennem. Aki kiérdemelt minden tiszteletet azért, mert észrevette bennem a tehetséget, és úgy irányítgatta az életemet, hogy a finnyás, pesti lányok között nekem is legyen helyem. De a büntetés az, büntetés, és ehhez tanárnőm, akárkiről is volt szó, mindig tartotta magát. Meg is lepett, amikor hosszú-hosszú idő után, először hozzám szólt.
- Na fiacskám! – kedélyeskedett, és én szívrepesve vártam, vajon mivel hozakodik elő.
- Tanárnő!?
- Felelősségteljes döntést kellene hoznod! Elég a hisztiből!
- Mirű van szó, tanárnő kírem?
- Mirű! Te kótyagos! Szeretném, ha szólótáncos lennél. – nézett rám mosolyogva. A hírtől azt hittem elájulok. Lábaim remegni kezdtek.
- Ééén?
- Neked mondtam nem? Mi a válasz?
- Háát, persze! Tyuhééé! Nanááá! Vállalom.
- Akkor a jövőben elvárom, hogy ehhez méltón viselkedj!
- Igen, tanárnő. - mondtam alázatosan, megsemmisülve. Boldogan.
***
Utolsó kommentek