Azt beszélik, ha az ember sokat gondol valakire, akkor öntudatlan állapotában, a személy képes élethű alakot ölteni. A történések, az események kusza formává keverednek. Összemosódik a jelen a múlt és az álombéli jövő a vágyainkkal, megteremtve egy olyan különleges óhajt, amely végtelenségének, csak elménk szab határt. S hogy miért is álmodom annyit, arról a sorsról, amit nekem szánt a teremtő? Csak találgatni tudok, mint ahogy azt legutóbb is tettem, amikor egy éjjel ismét ott álltam a bocföldi udvarház előtt.
Valami nagy vihar lehetett, mert a tömör deszkaajtót védő rács ütemesen és hangosan verődött a falnak. Óvatosan nyomtam befelé az ajtót, nehogy zajt csapjak. De sajnos nem sikerült, mert a lelógó lánc hintázva nekikoppant a vastag fának.
- Ki az? Ki motoszkál? – hallottam bentről. Rémületemben, gyorsan elengedtem a kilincset. Nem számítottam rá, hogy valaki a házban is lehet. Ilyesmit azelőtt még sohasem álmodtam.
- Valahogy semmi sem olyan, mint rég. - villant át a jól ismert gondolat az agyamon, és igazán furcsa volt, amit láttam. A búbos kemence kéménye sűrű füstöt eregetve pöfékelt. A házon az apró ráccsal borított ablakokból kiszűrődött a petróleumlámpa fénye és valami egészen finom illat járta át a levegőt.
- Kenyér. – szippantottam be orromba a sülő tészta illatát, és valahogy úgy éreztem, hogy a megállt idő kereke, újra forogni kezd.
A kertkapu fáján abbamaradt a korhadás. A tetőről egy hosszan lelógó nádszál, felvette a szél ritmusát és táncolva himbálódzni kezdett. A fészer, a tyúkól és a kút is megtelt élettel. Messziről hallottam a tyúkok kotkodálását.
Aztán, ahogy álomban mindig, valahogy átjutottam a falakon. Az ajtótól néhány lépést tettem előre és a házban kötöttem ki. Hirtelen láttam meg a nagyanyám. Hófehér köténye vakított, mint a hó.
- Mán vártalak. – nézett rám mosolyogva. Nem értettem a dolgot.
- Engem? – kérdeztem vissza értetlenkedve, de ő csak egy kérdéssel válaszolt.
- Te lenné az onokám nem?
- De… igen. – hebegtem.
- Hát akko? - puhatolózott tovább. Aztán leszelt egy hatalmas szeletet az illatos kenyérből és a kezembe adta. - Egyé. – tette még hozzá kedvesen, és én életemben először hálával néztem rá.
- Mi ez az egész? – találgattam, egészen addig, amíg újból meg nem szólalt.
- Gyere velem. – indult előttem. Hívott, hát mentem… Dobogó szívvel, de bátran néztem szét a homályban. Nagyanyám lassan, aprókat lépett. És én, követtem őt. Aztán ahogy továbbmentünk, hirtelen a külső szoba falán ismét megláttam a képet.
- De… hogy került ez megint ide? – töprengtem, mert úgy rémlett, mintha nagyanyám visszaadta volna azon a napon, amikor utoljára Pesten járt.
Megdörzsöltem a szemem, de a fotó a helyén volt. Pontosan ott, ahová nagyanyám 1929 tavaszán felakasztotta. Közelebb kellett hajolnom, hogy lássak… és akkor ismét megrohantak az emlékek. Előrébb léptem és végigsimítottam a maszatos üvegen, ott, ahol a képen az édesanyám és néném állt. Elérzékenyültem.
- Milyen szépek. – csodálkoztam rá ismét a kedves arcokra… ám, amikor nagyanyámra néztem behunytam a szemem. Azt hiszem, észrevette.
- Nehogy ríjjá! – szaladt ki a száján, és megfogta a kezemet. Emlékszem el is csodálkoztam rajta, mert ilyesmi nem igazán fordult elő, ha róla volt szó. Abban a pillanatban, amikor hozzám ért, elszállt a harag, a megvetés, elillant a fájdalom és tovatűnt a bánat, amit évtizedek tápláltak. Rossz érzéseimet megszépítette az örökkévalóság.
- Nem sírok. – akartam volna ránézni, de valamilyen okból eltűnt. Észre sem vettem, mikor engedte el a kezem.
- Mama, merre van? – tudakoltam és már éppen továbbsétáltam volna, mint egy alvajáró, amikor váratlanul világos lett. A beszűrődő holdfény különös csillogást adott a szobának.
És akkor a kép ragyogni kezdett. Valami furcsa dolog vette kezdetét. A barnaszínű keret először elhalványodott, majd vérvörössé vált, aztán hangos zajjal, szétpattant az üveg… és ebben a fényévnyi távolságban egyszer csak a képből kilépett anyám. Pont úgy, ahogyan kislánykoromban elképzeltem. Az egész olyan volt, mint egy illúzió, mert utána jöttek a többiek: Nyénye, Mári és Gyura. Nem hittem a szememnek. Már éppen kérdezni is akartam tőlük, hogyan kerültek elő, amikor a keret hirtelen leakadt a szögről, és fotó, hangos csattanással a földre esett. Összerázkódtam, de már csak azt érzékeltem, hogy a holdat eltakarta egy felhő. Ők eltűntek, én, pedig magamra maradtam. Csak álltam a szobában, ahol szenvedéseimet évtizedek óta eltemette az idő. Néztem a fotót, és azon, nagyanyám helyét. Ő is eltűnt.
- Mama ne menjen el! – forgattam a szemem, aggódva és akkor egyszer csak nem tudom honnan, de újra elém lépett és megszólalt.
- Összetörtem. Nem köll neked ez a kíp. Mán nincsen szükséged rá! Hagyd emenni a mútat. Csak a szípre emlíkezz. – súgta a fülembe, aztán életemben először és utoljára átölelt, úgy hogy álmomban, éreztem a szívét.
- Nagyanyám… - ejtettem ki, az oly drága szót egy álombéli lénynek, de ő nem szólt többé, csak a kép felé intett.
Odanéztem és még a lélegzetem is elállt. Mindenki a helyén volt, csak középen, Rozália nagyanyám helyén éktelenkedett egy hatalmas, sötét folt.
Vége
Utolsó kommentek