Pechemre olyan korban jöttem a világra, amikor a megye kistelepülései nehéz gazdasági helyzettel küszködtek. A Trianon utáni megcsonkított Zala, éppen hogy csak lábadozni kezdett. A fejekben sötétség honolt. A tudatlanság hatalmas méreteket öltött, és még a statisztikai adatok szerint is a Dunántúli megyék közül, pont Zalában volt a legtöbb analfabéta.
Ez alól, Sárhida, ahol születtem sem volt kivétel. Az emberek előítéletekkel élték mindennapjaikat, rosszindulataikat a templomban térdepelve sajátos zalai nyelvezetükön gyónták meg a helybéli papnak. Jó szeriben fel sem fogták, hogy tettükkel örökre nyomot hagynak mások lelkében.
A történelem mindenre rányomta bélyegét. Oly sokszor, átgondoltam már az életét, de minél inkább töprengek rajta, annál inkább csak sajnálom őt. A szívét, amely a gránitnál is keményebben távoltartott magától.
Dédapám híres, tehetős emberként született. Megszámlálhatatlanul sok pacsai, sárhidai földjéről, gesztenyéséről azt sem tudta merre fekszenek. Udvarháza, béresei cselédsége volt, egészen addig, amíg egy szép napon, kártyán el nem veszítette a vagyont. Mindent egy lapra tett, mert a nemesi virtus fontosabb volt számára, mint családja iránti elkötelezettsége. Így aztán a zalai, jó, noha bor és a rossz lapjárás miatt, a módos Kürthy Rozália egy szempillantás alatt szegény férjhez adandó teremtés lett. S hogy szégyen ne essen, gyorsan túl is adtak rajta. Kovács Imre, egyszerű munkásember felesége lett. Négy gyermeket szült, de sohasem derült ki, hogy mit érzett. Érzett-e egyáltalán valamit. Esküvője napján, szíve köré vastag kérget vont, amiből egész életében talán csak egyszer fordult elő, hogy egy apró darabka lepattant.
Volt idő, amikor megpróbáltam rájönni, miféle erő hajtja, de elfogadható magyarázat híján, feladtam a találgatást. Utólag azt gondolom, csak élte az akkori asszonyok életét. Tette, amit elvártak tőle. Szegény, ha sejtette volna, hogy még azt a keveset is elveszi az élet, amit addig adott, biztosan többet imádkozott volna. De a történelem kereke szélsebesen forogni kezdett.
Gyura bátyám betegeskedett. Nagyapám pedig, még akkor hagyta el, amikor az amerikai kivándorlási láz javában tartott. Pénzzé tette a felesége hozományából a megmaradt értékeket és a kettőjük által összegyűjtött családi vagyont, aztán felszállt Antverpenben egy teherhajóra és elhajózott Amerikába szerencsét próbálni. Soha többé nem került elő, sem ő, sem az áhított kincs.
Így maradt nagyanyám viszonylag fiatalon, egyedül, és a megmaradt életét azzal töltötte, hogy visszavárta nagyapát.
Mindezek ellenére nem lehetett elmondani, hogy koldusszegények voltunk. A házkörüli gazdaság ellátott bennünket. Mindig volt tüzelő és annyi eleség, hogy nem szűkölködtünk. A padláson, szegekre akasztva sonkák, felfűzött kolbászok és csuhétól megfosztott, kukoricacsövek lógtak. Szalmába dugva akadt, télire való alma és körte. A kamrában a bödön is tele volt zsírral… és mindig volt utánpótlás. A disznóól, az istálló és a tyúkól hangos volt az állatoktól. Mi tagadás, ez azért az ő javára írható. S ha életében szeretni nem is tudott, de azért az elmondható róla, hogy igyekezett törődni gyermekeivel.
- Csak velem nem. - szalad át még ma is a fejemben, kissé értetlenül…, de olyankor a szüleimre gondolok.
Néha eltűnődöm rajta, vajon hogyan alakult volna az életem, ha más családba születtem volna, vagy ha Rozália, a nagyanyám csak egy kicsit is szeretett volna. De ez utóbbit olyan képtelenségnek tartottam mindig, mint azt, hogy a Válicka patak vize visszafelé folyjék.
Utolsó kommentek