Titkos keresztelésemről csak Mári és Anna néném tudott, utóbbi, pedig már alig várta, hogy végre a kezeibe véve megölelgethessen engem. Szíve szerint születésem napján, azonnal vonatra ült volna, de a körülményei miatt nem tudott. Csak leveleiben tudatta minden alkalommal, hogy lélekben velünk van és aggódik értünk. Jellemző, hogy nem csak anyám terhessége, de megszületésem híre is azonnal bejárta a falut. Talán még Lentibe is eljutott az újság, talán még a kisbíró is kidobolta, mert egy este cifra levelet hozott a posta, amit anyám állítólag, azonnal össze is tépett. Sokáig nem értettem mitől olyan büszke is az én anyám, aztán egyszer csak hirtelen ráéreztem. A körülmények hasonlóvá tettek bennünket. Minket, pedig kicsit olyanná, mint a mamát, aki egy ideig még a szomszédasszonyhoz sem ment át pletykálkodni. Tőle ugyan ne kérdezzen senki semmit, neki ugyan ne mondjon a lányára rosszat más, mert akárhogyan is esett, abban is csak Kürthy vér csörgedezik. Rólam, persze egészen más véleménnyel volt. Valahogy rám sohasem volt érvényes, az, ami anyámra, csak, mert engem nem tekintett a családhoz tartozónak. Ma úgy gondolom, nagyanyám csak visszakapta, másoktól, azt a gonoszkodást, amit időnként nekem adott. Én pedig, egészen sokáig nem is értettem miről beszélnek az emberek. Nem úgy, mint, anyám és a nagyanyám, akiknek a háta mögött összenéztek a falu lakói. Még ma is nehéz elképzelnem, hogy lépten-nyomon megalázták őket. - Ennek a fattya, se Isten gyereke! Azé ment az Imre is Amerikába, mer tutta, hogy ezektő menekűni kell. Még illen népek! A nehézség gyüjjön rájuk! - hallottak ilyet és hasonlókat, bármerre mentek. Egy alkalommal még utánuk is köptek. Nagyanyámat elítélték, mert nem vigyázott anyámra. Édesanyámat, pedig teljesen kiközösítették. Hiába, más világ, más erkölcs volt akkor. Fel sem fogták, hogy anyám egyszerűen csak szeretni merte azt, akit egy életre szánt magának. Ma erről az egészről azt gondolom, hogy túlhaladta a korát, és inkább büszke vagyok rá, csak azért, mert másképp, mert cselekedni, mint ahogy azt elvárták tőle. Eszébe sem jutott az „angyalcsinálás”, hiszen fel sem merült benne, hogy ne akarna engem. Szegénykém, pedig ott sírt, ahol senki sem látta. Siratta apámat, az én boldogtalan jövőmet és a kisiklott életét. Szenvedett egy szeretetnélküli világban, ahol a saját anyja a maga butaságával, „égig érő” falat emelt kettőjük közé, és aminek egyetlen oka volt: „a falu szája”. Tudom, azt is, hogy abban bizakodott, egy szép napon nem csak az emberek, de nagyanyám is megenyhül, de Rozália neheztelése egy életre szólt. Szívében születésemkor elültette a gyűlölet csíráját és mire tipegős lettem az, már szárba is szökkent. Egyszerűen nem bírta elviselni a látványomat. Ha pedig gőgicsélve hozzátotyogtam, vagy megérintettem kirázta a hideg, ami növekedésemmel egyenes arányban csak fokozódott. Édesanyám néha kísérletet tett elfogadtatásomra, de sajnos ez sohasem sikerült. Olykor ilyesmit mondott, hogy: „Mama nizze, millen szépen gömbölödik ez a jány!”, de nagyanyám rám sem nézett. Ha tehette elkerült, ha nem, akkor egyenesen rosszindulatú volt. Fülembe sziszegte a megbélyegző szót: „fattyú”. Így múlt el három év, mígnem egy este nagyanyám előállt költözködési szándékával. - Sárhidán nincsen maradásunk. Bocföldre menünk. – jelentette ki anyámnak. - De isanyám! Zsófika még csak hároméves. - Na errül hallani se bírok. Ne beszéjj rúla. A falu szégyene. Miatta kő… - De ez nem illen eccerű! És Naca? Mári? Apám? – nyelt egyet édesanyám. - A Naca és Mári megtanál, Apád is, ha hazagyün egyátalán. - De… - Semmi, de. Döntöttem. Következő hónap végin kőtözünk. - De isanyám! Mi leszen a házzal? A főddel, az állatokkal? - Mán van vevő mindenre. A jegyzőve is beszétem. Bocföldén a ház is ki van nézve. Menünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve nagyanyám… és mi mentünk… Nagyanyám 480 pengő „kialkudott árért” vett házába. Nem tudom örültem-e akkor ennek, vagy csak furcsálltam a nagy készülődést, de mivel ma már nincs jelentősége, mindig is tovasiklottam felette. Nem úgy azon az adás-vételiszerződésen, amit a napokban olvasgattam, és aminek a lábjegyzetében ez áll: „Ezen szerződés az írástudatlan feleknek a p. eljárás 168 §-a szerint anyanyelvükön megmagyaráztatván, általuk mindenekben helybenhagyott és aláíratott”. Hát… mi tagadás… ilyen írástudatlan volt nagyanyám. Nem tehetett róla, erről, igazán nem… de dönteni, azt nagyon tudott… és döntött is. A sárhidai házeladás, akkor már kész tény volt. Mit tehettünk? Felpakoltuk a megmaradt holminkat és 1929 tavaszán bekocsikáztunk a bocföldi ház udvarába. ***
Utolsó kommentek