- Megérkeztünk! Hóóó! – kiáltotta a nagybajuszú ember, amikor megállította a lovakat. Mivel előző este esett, a szekér kerekei mély nyomokat hagytak a sáros udvaron. Olyan kopárnak tűnt minden, de valószínűleg azért, mert az egész gazdaság üresen tátongott. Sokszor arra gondolok, hogy a megérkezésünk napja vésődött be abba a tudatalatti világba, amiről néhanapján álmodom. A deszkaajtó, a zsuptető a fészer, a kút, az ólak, mind-mind akkor kapnak jelentőséget, amikor agyam egy-egy ilyen éjszakán visszajátssza a hároméves kori emlékeim foszlányait. Az üres, élettelen bocföldi házat, úgy ahogy akkor megláttam. Ma már nem töprengek, mi is lehetett azon a napon, hiszen amikor nagylány lettem a nagybajuszú ember mindent elmesélt. A nagybajuszú, pedig nem volt más, mint újdonsült szomszédunk az öreg, Csiszler Jeromos, akit később mi, csak Jerának hívtunk, akárcsak a fiát. Nagyanyám a házvételkor ismerkedett meg a feleségével, így egyszerre pletykatársra és fuvarosra is lelt. Miután nagyanyám mindent eladott Sárhidán, és közeledett a kitűzött határidő, rendezgetni kezdtünk. Segítettem, már amennyit az én koromban segít az ember. Egyszerűen láb alatt voltam. Nem mondanám, hogy szegények voltunk, de azért módosak sem. Még édesanyámnak is csak, a rámolásnál derült ki, hogy mennyi minden az, amit hátrahagyunk. Nagyanyám szigorú bólintása jelezte, mi az, amit viszünk, és mi az, ami marad. Véletlenül sem lehetett megszegni az akaratát. Így aztán csak a bútorokat, a ruháinkat és néhány apróságot hoztuk magunkkal, és természetesen a még fel nem élt éléskamránk maradványait. Állítólag két szekérfordulóval megúsztuk az egész költözést, és azt is mondják a rossz nyelvek, hogy nagyanyám annak örült volna a legjobban, ha a lomokkal együtt, engem is otthagynak a sárhidai házban. Még éppen, hogy csak elmúlt a május, máris beköszöntött a nyár. Az első muskátlik is nyílni kezdtek, amikor nagyanyám feltette édesanyámnak, a sorsomat gyökeresen megváltoztató kérdést, ez, pedig nem volt más, mint az anyagi helyzetünk. - Oszt mibül tarcsuk, ezt itt? – mutatott rám, mert véletlenül sem ejtette ki a nevemet. - Alig eszik. – védett anyám azonnal. - Ürül jányom a kamra! - Menek dógozni. Napszámbó, födbő, valamibő, csak akad. – válaszolt sírósan anyám. - Oszt hova? Lina! - Nem tom isanyám, nem tom. - Nem-e? Férjhö nem tucc mennyi, kutyának se köll egy illen nő, fattyúval, még napszámba se köll. Fődünk nincs, csak a házkörü, tikok nincsenek, malacok se mán. Akko? - Mit tenek? – nézett elkeseredve az anyjára. - Gyün a Naca szombaton. Emongya. Mész cselédnek te is! Mer mán itten Bocföldén éhenvesztek, ha maracc. Pesti dógozás nékü nem mén. - Oszt, Zsófi? – kérdezte ijedten anyám. - Nyől az magátul. – szaladt ki a száján, amit gondolt, aztán újra felém nézett. Szinte, azonnal haragra gyúlt, attól, amit látott. - Az anyád istenit! Te lompértos! Hányszó szójjak! - ordította el magát. Mi tagadás igaza lehetett, mert én éppen egy tojással játszadoztam. Amikor pedig kiabálni kezdett ijedtemben összelapítottam az egészet. Sírni kezdtem. Ő hozzám ugrott és már majdnem megsuhintott, amikor édesanyám felemelt hanggal rendre utasította: „Mama! Hozzá ne merjen nyúni! Megtiltom! Érti?” *** 
Utolsó kommentek