- Pszt! Tikokkal ketünk... Fel ne ébressze Zsófit! – tette a mutató ujját az ajka elé anyám és óvatosan betakargatott, észre sem véve azt, hogy aggódásában majdnem úgy beszél, mint rég.
- Ugyan mán! – válaszolta nagyanyám.
- Nem sokat aludt szegénykém. Sírni fog, ha nem talál itt. - aggodalmaskodott édesanyám.
- Erős jány ez, ha nem is férfigyerek. – ütötte el a szót nagyanyám, aztán sarkon fordult és kiment a konyhába.
- Menek. – suttogta anyám és határozottan elindult az ajtó felé. Aztán mégis megtorpant egy pillanatra és már szinte csak magának motyogta: „Bírd ki Zsófikám”.
Állítólag így indult neki a hosszú útnak. Csiszler bácsi látta még őt, ahogy a vasútállomás irányába veszi az utat és elkanyarodik a hegyen, aztán elnyelte őt a zalai dombvidék.
Valamikor egyszer el is mesélte, hogy amikor a vonatra felszállt azzal nyugtatgatta háborgó lelkiismeretét, hogy a kényszerűség volt az oka mindennek. Megpróbálta önmagának is megmagyarázni, hogy pillanatnyilag az a legjobb, ha beletörődik a sorsába. S mivel akkortájt Anna nénémnek már volt némi megtakarított pénze, azzal vigasztalta magát, hogy rövid időn belül, összegyűjtenek majd annyit, amiből egy kis lakást bérelnek és engem is Pestre, visznek. Akkor már, szó sem esett stafírungról, egy cél lebegett előttük, hogy engem, Zalából felvigyenek Pestre.
Édesanyám már a vonaton utazhatott, amikor ébredezni kezdtem. Kinyitottam a szememet. Körbenéztem, de sem őt, sem a fodros ruháját nem láttam. Nyoma sem volt sehol. Azonnal belém hasított a félelem.
- Ement!- jöttem rá egy pillanat alatt és pendelyben kirohantam a házunk mögötti emelkedőre, de anyám eltűnt, mint akit a föld nyelt el.
- Itt hagyott! Itt hagyott! Szó nékü! – dobolt a fülemben a saját hangom és kétségbeesve visszarohantam a szobába.
- Isanyám! - dőltem zokogva az ágyára, ahol a dunna a párna még őrizte az illatát. Belefúrtam a fejem.
Ötévesen valami csodára vártam. Talán, hogy mindez csak egy rossz álom, vagy valami tévedés. Hogy Kovács Zsófi nem ezen a bolygón él, vele ilyen még egyszer nem történhet meg. De sajnos minden nagyon is igaznak bizonyult. Órákig sírtam, mint a záporeső, miközben szinte élettelenül feküdtem az ágyon. Egyszer csak neszt hallottam. Nagyanyám betoppant a szobába. Azonnal magamhoz tértem.
- Hol van az ümögöd? Még nem őtözté fel? Mit rísz! Te kalangyos! Főkenyi! – vezényelt katonásan és megállt az ágy végénél. Szemmel láthatóan várta, hogy megmozduljak. Én azonban nem tettem ilyen elhamarkodott cselekedetet.
- Mi van lompértos vóná? Mondtam, főkenyi! – rippantott újra.
A felismerés, hogy nagyanyám parancsolgatásba kezdett elfeledtette velem, amit nem is olyan régen még a megjavulásomról gondoltam. Utasítása dacot váltott ki belőlem. Egy darabig még farkasszemet néztünk, de aztán látta, hogy nem boldogul velem.
- Aki nem dógozik, az ne egyék! – sziszegte a fogai közül, és sarkonfordult.
- Érdekel is engem az ennivalója! – ellenkeztem és gúnyos arckifejezéssel kiöltöttem a nyelvemet, majd szájaltam tovább.
- Akko világgá menek! – kiabáltam utána, amire ő: „Ippen ideje vóna!”.
Attól fogva csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Az, pedig nála majdnem egyenlő volt a nullával. Törődtem is én vele, hiszen semmi sem érdekelt. Magam voltam, mint az ujjam. Becsapottnak, kisemmizettnek éreztem magam. Csak sírtam és sírtam, aztán a sírásból hiszti lett, majd eszeveszettül hánykolódni kezdtem. Szerettem volna eltűnni, elveszni de leginkább meghalni. Belefúrtam a fejem a párnába és éppen cibálni kezdtem, amikor hirtelen megéreztem valamit alatta. Kotorászó kezeimbe egy kemény tárgy akadt. Megismertem azonnal. Anyám bibliája. A fekete kötés már kissé megkopott és az aranyozott kereszten is elmosódott a festék. Ó de hányszor kérleltem, amíg együtt voltunk, hogy adja nekem! De ő csak mindig mosolyogva ingatta a fejét, és azt mondta: „Eljön az ideje”.
- Most mán együtt. – néztem keserű szájízzel az apró könyvecskét. Forgattam. De már nem is akartam annyira. Tudtam, túl nagy az ár, amit fizetnem kell érte. Azután becsuktam a szemem, és ki tudja még hányszor öleltem magamhoz, mert a poros tömjénillatú és bőrszagú könyvecske őt juttatta eszembe.
Ahogy nyitogattam-csukogattam a tetejét, egyszer csak, hirtelen, valami kiesett belőle.
Egy préselt búzavirág volt. Összecsippentettem az ujjaimmal és óvatosan visszahelyeztem oda, ahonnan kihullott. Régóta lehetett ott, mert láttam, hogy a virág körvonala barna lenyomatot hagyott az amúgy is megsárgult papíron. Jó volt érezni, hogy valami maradt, valami, ami őt jelenti, és az enyém.
Később, amikor elő-elővettem a kincsemet, sejtettem, hogy akarattal dugta az ágyamba. Tudta rálelek. Üzenet volt, amit nekem szánt.
Sokáig törtem a fejem, mi lehet az, de évekig nem tudtam megfejteni. Sokszor ültem úgy, hogy csak fogtam az imádságoskönyvet és szótlanul az ölemben tartottam. Megbabonázva néztem. Lelki szemeim előtt édesanyám lebegett. Szinte magam előtt láttam. Ül a templom legelső padjában, körülötte fénysugár. Gyönyörű fekete haján megcsillan a fény. Szája imát mormol… nem is… inkább könyörög… értem…
Hát, ilyesmiken járt a fejem és észre sem vettem, hogy anyám elutazásának első napja úgy elrepült, mint a gondolat.
Nem éreztem, hogy nem ettem, hogy a nappalból este lett. Azt viszont igen, hogy fázom. Az ablakon besurranó nyári zivatar fuvallata megborzongatott, és én végre megmozdultam. Bebújtam a dunna alá. Magam mellé tettem a bibliát, megpusziltam és behunytam a szememet.
***
Utolsó kommentek