Ahogy múltak a hónapok, és az évek szép lassan bele kellett nyugodnom anyám és Naca néném távollétébe, miközben arra is rá kellett jönnöm, hogy egyedül csak magamra számíthatok. Majdnem 7 éves voltam, úgy éreztem, senkim sincs, nincs segítségem. Ez a felismerés nem esett túl jól, de szép lassan megtanított a teljes önállóságra. A múló idővel, nagyanyám sem, változott. Sokszor fogalmam sem volt, éppen melyik szomszédban múlatja az időt. Csiszleréknél-e, vagy a Tukszánál. Őszintén bevallom egy csöppet sem hiányzott a jelenléte. Ha néha kért valamit, azt igyekeztem minél hamarabb és a legrövidebb idő alatt teljesíteni, hogy szabaduljak tőle. Beismerem, hogy ilyenkor nem mindig válogattam az eszközökben. A problémát a magam sajátságos módján oldottam meg, úgy hogy részemről a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot húzzam.
Emlékszem egyszer krumpliért küldött. Késő este volt. S bár félős sohasem voltam, valahogy nem füllött a fogam a saját krumpliföldünkhöz. Az ugyanis a falu határában a szántóföldek előtt terült el. Testvérek között is vagy félórai járásra. Sok dolgot nem értettem akkoriban, ebből az egyik, hogy például miért kellett a zöldséges ágyásokat ilyen messzire ültetni. Ma már persze azt sem értem, miért pont ezt az időpontot választotta nagyanyám, amikor két napig meg sem főzte, azt, amit hazavittem. Pedig, ha tudta volna, lehet, hogy a harmadik napon sem teszi, mert nem a mi krumplink volt.
Megtanultam magamtól, hogy ellenkezni szamárság, ezért ilyen képtelenség eszembe sem jutott. Felkaptam hát a szakajtót és elballagtam Pete szomszédunk krumpliföldjére, ami vitathatatlanul közelebb volt, mint a miénk. Amikor hazaértem, nagyanyám szűkszavúan csak ennyit kérdezett: „Mánis?” Sohasem tudta meg, hogy néhány napig a szomszéd burgonyáját főzte. Nehezen ismerem el, de nem voltam az a simulékony teremtés. Néha még túl öregnek is gondoltam magam, hiszen nem volt újdonság előttem semmi. Hallottam én eleget a „falu szájától”, mert az sajnos Bocföldön is működött. Ott is volt fűszeresné, tanítóné, szatócsné és kisbíró. S ha máshol nem is, de a csatári templom előtt jól kibeszélték egymást… és ha ezek egyszer pletykálni kezdtek, akkor bizony rólam is szó esett. Fültanúja is voltam egyszer.
-… még illet! A Zsófi?
- Ja, képzed, ement eccer reggel tikmonyer, oszt este tanát haza.
- Mán meg mér?
- Me császkál… - hallottam a részigazságot, tartalmazó mondatfoszlányokat, de mivel mindig is bevállalós voltam, elismerem hogy a tekergést illetően valóban igaza volt a két asszonyságnak. Vitt a lábam. Reggeltől estig úton voltam, ha tehettem.
Jártam a környéket. Átkeltem, hegyen, völgyön és folyón és azt hiszem, akkor kezdett bennem kialakulni a rajongás a természet iránt. Szerettem a szelídgesztenyés erdőket, mert mélyükön olyan csend és sötétség honolt, ami éppen megfelelt, az anyám és Naca néném nélküli hangulatomnak.
A szelídgesztenyefák hatalmasak voltak. Terebélyes lombkoronájuk összeért. Alattuk az agyagos zalai föld keményen kopogott. Persze, nem mindig mentem túl messzire. Volt ugyanis, a közelben egy titkos helyem.
Egy reggel véletlenül bukkantam rá, amikor Pete bácsi, becsületes nevén Pete Pál kihajtotta a tehenét, Riskát. Egyszer csak Riska elindult magától. Szép lassan ballagott… én meg kíváncsi lévén utánamentem. Mindig is izgatott, vajon merre mehet egy tehén, ha magára hagyják. Már majdnem kiért a kaszálóhoz, amikor észrevettem az ősgesztenyefát. Messziről láttam, hogy korhad, és valami sötét lyuk éktelenkedik rajta. Megnéztem. Egy hatalmas üreg volt.
Attól fogva legtöbbször ezen a fán tanyáztam, és úgy éreztem, hogy otthonomra leltem. Menekültem-e vagy sem, azt ma már nem tudom. Egy azonban mindig is bizonyos volt, nem függtem benne senkitől. Lassan berendezkedtem, eldugtam benne a legféltettebb kincseimet. Egy rossz cihát, egy darab madzagot, Naca néném által küldött szappant, Mári néném fényképét, amit nem emlékszem honnan szedtem és a legfőbbet anyám bibliáját.
Nem is igen történt egy darabig említésre méltó az életemben, mígnem egy reggel éppen fáramászás közben érdekes dolog történt. A Bus gyerekek valamin összeveszhettek, mert Jolán nagyon igyekezett elnáspángolni Magdust.
- Naaaaa! Ne má! – vinnyogta Magdus, miközben egyenesen az én fám irányába szaladt. Gyorsan elbújtam a gallyak között, de azt hiszem észrevett. Néhány perc múlva vad iramban a testvére is megérkezett.
- Megmonlak apánknak! – állt meg harciasan.
- Maj jó kupán csaplak! Van nekije elég dóga. E vót szontyolodva tennap. – válaszolta Jolán.
- Mé?
- Me mingyá aratás, oszt híja van a napszámosnak.
- Mé?
- Mer a Rozi nénnye se gyün. Monta tennap.
- Mé? Koma neki a munka? Vagy a Zsófi milatt?
- Avvóna szép, nem gondol az a Zsófira, asztat se tuggya merre jár. Koma neki inkább.
- A Válickáná! Tennap a mama ottan látta. Csóváta is a fejét. Kicsi az a jány aszonta. A Rozi nénnye meg hanyagója szegényt. Képzed még el se monta neki, hogy irt az annya.
- Szegínyke. – sajnálkozott Magdus, aztán ismét futásnak eredt.
- Te meffoglak! – kiáltott utána Jolán, és ő is futni kezdett.
A hírre, hogy anyám írt és nekem nem szólt senki szédülni kezdtem, de mozdulni nem mertem. Csak guggoltam a faágon megmerevedve és nyeltem a könnyeimet.
- Mé köllött ezeknek, pont az én fámná megániuk és mé nem monta a mama? – hasított belém nagyanyám újabb gonoszsága.
Aztán később erről is értesültem a bocföldi postáskisasszonytól. Ő volt az egyik „falu esze”. A levelekből, pedig elsőnek ő tudta meg a híreket. Azt beszélték, hogy a zalai nyugalmas élet miatt helyeztette magát a mi falunkba. Állítólag olyan memóriája volt, hogy senki sem vehette fel vele a versenyt… persze ezen sohasem csodálkoztam, hiszen Bocföldén nagyon kevés írástudó ember élt. Személy szerint rajta kívül én csak kettőt ismertem, a tanítót és Pete bácsit.
A postáskisasszonyhoz magam is sokat jártam, kedves teremtés lévén gyakran megmosolyogtatott. Azt hiszem sajnált. Azzal próbált olykor vigasztalni, hogy megpróbálta viccesen visszaidézni a postai eseményeket. Utánzó művészete mindig, jókedvre derített. Egy alkalommal előadta azt is, amiről a testvérek pletykáltak a gesztenyésben. Pontosan így tette... Először, megköszörülte a torkát majd, így szólt: „Na, figyelj, csak! Belépett a hivatalba nagyanyád!”
- Jó napot Rozália! Köszöntem neki. – kezdett a saját hangján beszélni.
- Napot. – köszönt nagyanyám hangjának utánzásával.
- Segíthetek valamiben?
- A levélé gyüttem. Felóvasná? – vékonyította el ismét a hangját.
- Felolvasom, de mondanék én valamit magának, ha már látom.
- Legyön. – artikulált a mamát utánozva.
- Az egyik falubeli említette, hogy a minap találkozott a Zsófikával a Válickánál. Veszélyes hely az egy olyan kislánynak, ugye… az apja is… jobban is vigyázhatna rá! Nem törődik maga eleget azzal a gyerekkel.
- Én? Na szíp! – kérdezte vissza nagyanyám hangján felháborodva és még a lábával is toppantott egyet.
- De azért megörvendezteti és elmondja neki, ami ebben a levélben áll ugye? – tette fel ismét a hangja elváltoztatása nélkül a kérdését. - No erre kezdtem el csak igazán hegyezni a fülem. – mesélte a kisasszony nevetgélve, aztán folytatta a már-már színházba illő előadást.
- Majd megtuggya, ha ideje lesz. - utánozta tovább a mamát. Én pedig, majdnem meghaltam nevettemben, mert még a kezét is úgy tette karba, ahogy azt a nagyanyám szokta.
- Ne beszéljen már így! Csak tudnia kellene, hogy mit írt az anyja! Például a fogkeféről, már megbocsásson, de másról is szó van.
- Mirül? – csücsörített úgy, mint a mama.
- Busné mesélte, hogy csont és bőr az a gyerek. Egészen elemészti magát. Sokszor nincs is rendesen felöltözve, néha fésületlen és maszatos.
- Maszatos? – ismételtem meg egy kissé megrökönyödve magamban a szavait, mert tőle ez egy kissé rosszul esett, aztán persze elszégyelltem magam, mert eszembe jutott, hogy talán mégis igaza lehet, mert amióta anyám elutazott én bizony nem nagyon törődtem magammal. Mivel nem mondta senki, hogy rendszeresebben kellene tisztálkodnom, így nem mosdottam minden nap. Lenyeltem hát, az engem ért vádakat és hallgattam tovább az előadást. Ő meg, folytatta nagyanyámat utánozva.
- Nem kő szagónyi… ehet, ha akar… fürödik, ha akar… aztat csinyál amit akar, az a kis fatty…! - harapta el a szót nagyanyám hangján, pont úgy, ahogy ő szokta.
- Na, de Rozi nénnye!
- No, Isten ágya! Aggya a levelet. Majd a Pete szomszéd felóvassa. Nem kő segítenyi!”- nyomta meg a szó végét olyan nagyanyámosan, aztán hátradűlt a székén és a hasát fogta nevettében a sikeres produkció miatt.
- Látom, nem tetszett az alakításom. – csüggedt el egy pillanatra, de aztán rájött, nem azzal van bajom. – Értelek. Undok banya! - vágott egy fintort. Ebben, pedig nagyon is egyet értettem vele. Aztán véget ért az előadás és legördült a láthatatlan függöny.
Valójában nem tudom, miért jutott eszembe ez az epizód, talán, mert még utólag is fáj, nagyanyám kőszívűsége. Képes volt újra eltitkolni azt, ami mindennél fontosabb volt számomra.
Aztán, végtére is ment tovább az élet, és miután a Bus gyerekek elszaladtak, hosszú ideig még a fán kuksoltam, leginkább csak az eltitkolt levél foglalkoztatott és az, hogy vajon minek is kellett volna örülnöm. Agyam lázasan dolgozott. A másodperc egy töredéke alatt kitaláltam mikor és hogyan fogom átkutatni a házat az eldugott postai küldemény miatt. De akkor még mindig maradt egy kérdés, nevezetesen, hogy ki fogja azt felolvasni nekem. Abban a percben mindent megadtam volna az olvasás tudományáért. Pont az, járt a fejemben, hogy jövőre végre iskolás leszek, amikor megláttam a szomszédunkat. Akaratlan segítségével a levél ügy még aznap megoldódott. Nem kellett kutakodnom. Csiszler bácsi ugyanis egy fuvar miatt este bekopogott hozzánk és nagyanyámmal fennhangon kibeszélték a családomat, de legfőképp arról társalogtak, mit is írt az anyám. Úgy emlékszem jó sokáig beszélgettek, mert nénéimen kívül, még a postás kisasszony meg a nővére is szóba került.
Érdekes, az egész levél históriából, akkor csak azt jegyeztem meg, ami a tisztaságomra vonatkozott.
- Még, hogy mosgyassam. Meghibbant ez a Lina! Hagy ragaggyon, én ugyan hozzá nem nyúlok! – csengett sokáig a fülemben, ahogy felháborodott.
- Hát ne is! – jött azonnal a válaszreakció a számra, miközben anyám aggódó arcára gondoltam. Még azon az estén úgy megcsutakoltam magam a kinti gémeskútnál, hogy nálam tisztább teremtés Bocföldén nem létezett.
Néha eltűnődöm, Bus néni aranyszíve mozgatta e meg a gyerekeit, vagy csak úgy maguktól jöttek, nem tudom… de, ha jól visszagondolok néhány napra rá Kovács Zsófi barátokra lelt. Közülük az első Bus Magdi volt. Aztán sorban a többi…
A barátságunk a sírig szól. Ma 80-on túl is, úgy érzem, hogy az én drága Magdusom nélkül olyan szegény lennék, mint a templom egere.
Utolsó kommentek