A BŰVÖS KÉP

Már ősz végén jártunk, amikor megérkezett a várva várt posta. Futótűzként terjedt a faluban a hír, hogy Kovács Zsófi csomagot kapott, s abban olyan dolgokat, amiket zalai ember még sohasem látott.

Emlékszem, ez valamikor akkor történt, amikor nagyanyám egy alkalommal meglátogatta keresztanyámat Márit. Nem közölte velem, hogy egy egész napig oda lesz. S mivel az idő tájt nem volt divat a házakat bezárni, ezért azzal sem törődött, hogy arra a napra gazda nélkül marad minden.  

Néha eltűnődöm, vajon álmaimban miért látom mindezt másként, vajon ki és miért akasztott láncot, a mi örökösen nyitva lévő ajtónkra, aztán rájövök, ez a különös látomás csak valami álombéli béklyó, ami alkalmanként fogva tart és nem engedi, hogy megfeledkezzem a keserű pillanatokról. Ám, akkor még ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottam.   

Annak nagyobbat, hogy a mama távozásakor az egyetlen tehenünk még nem kapott ennivalót és az a néhány darab csirke és az a pár pulyka sem evett, amiket tartottunk. Valójában alig voltak állatok a ház körül. Olyan, volt is, meg nem is, állapotok uralkodtak. Sohasem derült ki számomra, hogy miért, pedig lehetett volna akár sokkal több is, mert anyámék hazaküldött pengőiből futotta volna. Sőt! Valószínűleg azért postázták el a keresetük egy részét, hogy bővelkedjünk mindenben. Igaz, nem éheztünk… de a bőség sem volt mindennapos. Legalábbis egy darabig úgy hittem…

Ez pedig, úgy történt, hogy mire felébredtem, magam maradtam egy bőgő tehénnel. Nem mondanám, hogy nagy hozzáértéssel, de azonnal munkához láttam. Megetettem Sacit, aztán gyorsan kiengedtem az istállóból. Kiszórtam a kukoricát a tyúkoknak. Utána vizet öntöttem a vályúba, és felhúztam a kútból egy tartalék vödörrel is. Mire minden állat jól lakott, addigra az én gyomrom is korogni kezdett. És akkor tanakodni kezdtem.

- Hmm… Zsófi, mit kőne ennyi, ha nincs? – jártak a gondolataim sebesen, amikor felfedeztem, hogy üres az éléskamra. Ilyen még nem volt, gondolkodtam, el a dolgon, és akkor, hirtelen mentő ötletem támadt. A padlás!

Ahová felmenni kizárólagos joggal csak nagyanyámnak lehetett. Nekem tiltott terület. Általában nem szegtem meg az akaratát, de „az éhség nagy úr”, ezért elhatározásra jutottam. Egyszerűen fogtam magam, odatoltam a létrát és felmásztam.

Nem hittem a szememnek, ámulva láttam, hogy a gerenda tele van mindenféle jóval, miközben egyáltalán nem értettem, hogy ebből a sok finomságból, miért nem láttam én a konyhában soha semmit, de mivel egy aranybányára leltem, jobbnak láttam hosszú távon gondolkozni.

- Most mán tom, hun a lelőhel. – örvendeztem, és elégedetten tekingettem szét. Megszámoltam, a kolbászokat, megszagolgattam a sonkát és megkapargattam a füstölt szalonnát. Kinyitogattam a szalmával bélelt ládákat, ahová már bekerült az idei alma és körtetermés, aztán az egyik láda tetején falatozni kezdtem. Egy idő múlva úgy éreztem, kipukkadok.

Nem érzékeltem én az idő múlását, pedig halványan mintha hallottam volna a csatári harangszót, amikor delet kongatott. Elszállt a búgása a fülem mellett akár egy pillangó. Én meg csak, jóllakottan, elterülve üldögéltem.

Eltelt vagy félóra, mire eszmélni kezdtem, és elérkezettnek láttam az időt, hogy lemásszak… éppen kikandikáltam a padlásajtón, és akkor hirtelen észrevettem, hogy a létra nincs a helyén. Újra kikukucskáltam, de az eltűnt. Bevallom, megijedtem, hogy nagyanyám felfedezett és az újabb büntetése az, hogy létra nélkül kell lejutnom, ha már egyszer a tilosban jártam.

- Mitévő legyek? – tépelődtem, amikor magam alatt kuncogást hallottam. Azonnal felismertem a gyerekhangokat.

- Magdus! Naaaa! Tegyítek vissza a lajtorját! – kiabáltam ki a padlásajtón, de válasz nem érkezett. Egyszer csak, kipukkadt a nevetés.

- Na jóóó! De akko adol nékünk a csomagodbó. Ollan finomat, amit mesétek, hogy szoktá kapnyi. – felelték kórusban.

- Csomagombó? – értetlenkedtem, mert egyáltalán nem sejtettem, miről beszélnek.

- Amit az isanyád kűdött Pestrü! – kiabálta fel Magdus.

- Minden finom a pakkba a tijétek! Csak tegyítek mán vissza azt a francos, nyomorút lajtorját! – türelmetlenkedtem most már izgalmamban.

- Na jó van! Gyere! Isapánk izente, hogy gyüjjé hozzánk. Nálunk van a kűdeményed. Ehozta a postárul. - felelték engedékenyen a Bus gyerekek, egy kivétellel, de ő meg buzgón mutogatta ugyanazt, miközben szeplős arcocskájára ráfagyott a vigyor. Aztán a létra is visszakerült a helyére.

Ember még nem mászott le olyan sebesen, mint akkor én. Ahogy földet ért a lábam, lélekszakadva futni kezdtem. Utánam loholt Magdus, Menci, Jolán a sor végén, pedig Pista cammogott.

Köszönni is elfelejtettem, úgy estem be az ajtón. Bus néni szólt rám.

- Köszönnyi ki fog? – kérdezte kedvesen, mire én szégyenkezve motyogtam valamit.

- Üjjetek le! – adta ki a parancsot Bus bácsi, mi pedig mindannyian az agyagpadlót borító rongyszőnyegre ültünk.

- No, Zsófi! Tijéd! – adott a kezembe egy hatalmas becsomagolt dobozformát az öreg. – Boncsad ki! – bíztatott és jóindulatúan kacsintott hozzá egyet.

Lázasan kezdtem letépni a papírborítást. Kinyitottam és akkor kigurult belőle valami furcsa és narancssárgaszínű gömb. Aztán még egy és még egy… egy egész tucat.

- Mi a rossebes nyavala ez? – kérdezte Magdus, ahogy érdeklődve vizsgálgatta az illatos valamit.

- Gyümőcs… asszem narancs. – nevette el magát Bus bácsi a gyerekek ámuló arcán. Aztán láttam, egy kicsit elkomolyodik.

Nem ismertünk mi mást, csak almát, szőlőt, körtét és szilvát. Igaz cseresznyét, meggyet is, no de ilyen furcsaságot?

- Nízzítek cipő! Fehír zoknyi! Meg egy rózsafűzér! Millen szép!– hallom egyszer csak Jolán vágyakozó csodálkozását.

- No, próbád fö! – adta a kezembe a lábbelit Bus néni, de bevallom engem akkor az a tény, hogy egy fekete lakkcipőt kaptam vajmi kevéssé érdekelt. Minduntalan a levelet kerestem, de nem találtam.

- Nicsak! Mennyi idesség. Csokoládé, cukorka. – szólalt meg ismét Bus mama és jelentőségteljesen rám nézett.

- Nem ez nem az enyím. Nekik attam. – mutattam a gyerekire, és lázasan továbbkerestem anyám levelét. De nem találtam.

- Hun a levíl? – kérdeztem most már sírva.

- Nézzük. – keresgélt immár Bus papa is türelmetlenül a megmaradt papírdoboz romjai között. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy örömittasan felkiált!

- Itt a levíl kisjányom! – mutatott fel örömmel egy több rétegben összehajtogatott borítékot, amit az egyik lakkcipőmből húzott elő.

- Hú, de elővigyázatos az isanyád! – tette még hozzá és a kezembe nyomta a megtalált kincset. Nem érdekelt engem, sem lakkcipő, sem csokoládé, azonnal tudni akartam mi áll benne, ezért egy pillanat alatt eldöntöttem, átmegyek Pete bácsihoz. Most azonnal!

***