- Isten ágya. – intettem gyorsan búcsút és csomagom hátrahagyva Pete bácsi felé vettem az irányt. Örömömben még az sem foglalkoztatott, hogy egy egész gyereksereglet követ. Pete bácsi szerencsére otthon volt, így ahányan voltunk, mind benyomultunk hozzá.
- Jesszusom! Mi történt? – csapta össze a kezét, amikor meglátott bennünket.
- Levelem gyütt az isanyámtó! Fö óvasná? Sürgős. – hadartam gyorsan és felé nyújtottam a borítékból kiszedett hatalmas papírdarabot.
- Nagyanyád tud róla? – nézett rám kérdőn.
- Nem. - feleltem ijedten, de ő csak megcsóválta a fejét és intézkedni kezdett.
- Nos, akkor, ti szépen menjetek haza! – szólalt meg hirtelen komolyan, és még hozzáfűzte: „Ez most, a Zsófi dolga!”.
Így maradtam kettesben Pete bácsival, aki feltette ókuláréját, megköszörülte a torkát, és elkezdte olvasni anyám ákombákomos kézírását.
Drága anyám, és kicsi Zsófikám!
Örömmel tudtatom, hogy Nacával mindketten jól vagyunk. Az eddigi leveleimben mindig csak rövid beszámolókat írtam, attól függően, hogy mennyi kimenőt adott a nagysága. Ma azonban elutaztak Debrecenbe, így arra is jut időm, hogy leírjak mindent, ami velem történt, attól a naptól, hogy Pestre érkeztem. Szeretném, ha tudná az én Zsófim, hogy többre kell vinnie, mint nekünk a Nacával. Most már talán elért abba a korba, hogy jobban megérti, miért is kell tanulnia. Eddig nem nagyon írtam a sorsomról, de most, hogy nem is olyan sokára iskolába megy, fontosnak érzem, hogy tudja, értse, soha de soha, nem lehet mások cselédje.
Kérem anyámat vigyázzon az én szentemre, bántódása, baja ne essék, rendesen egyen, a meleg holmit viselje, a lakkcipőt és a zoknit a vasárnapi misére felvegye. És még valami: Küldtem télire kabátot. Igyekszem mindent előteremteni maguknak, ezért a héten újra feladok egy kis pénzösszeget. Gondoskodjon, arról hogy a kislányom megkapja a neki szánt jussot. A rózsafűzért és az édességeket Anna küldi. – köhintett Pete bácsi, aztán fordított egyet a papíron.
Édes nagylányom, kezdődött a második oldalon…. – forgatom időnként még ma is az akkor írt levelet. Elmondani sem tudom hányszor, de hányszor olvastam el az okulásul szánt sorokat. Az a levél persze már egy érettebb Zsófinak szólt, aki én akkor egyáltalán nem voltam… és mégis… a levél, az emlék, a tanító szavak máig fennmaradtak. Egy érdekesség, a századelőről, és egy keserűség, amelyet édesanyám élt át. A sorsa hozta így. Talán, hogy Nyényussal együtt elkezdhessenek egy egészen új világot, helyet adva a jövőnek, ami személy szerint én voltam.
- Szerencsémre, Anna kioktatott miként kell viselkednem egy úri házban és igazán jó érzés volt, hogy elkísért. Első alkalommal, amikor ott jártunk, nem fogadtak bennünket, Sifferné ugyanis gyengélkedett. Csak megüzente a szakácsnéval, hogy váltsuk ki a könyvet. Kutinénak köszönhetően ennyi elég volt. Egy hétig vártunk arra, hogy a színe elé mehessünk. - olvasta tovább Pete bácsi édesanyám írását.
Akkor nem figyeltem fel a sorok közötti keserűségére… később azonban elképzeltem – ahogy anyám belép a Siffer nagyságos asszony elé. Kopogtat… és…
- Szabad! – kiált ki Sifferné. – és ők belépnek.
- Méltóságos asszonyom. – mondja Naca néném és félre áll. Sifferné felteszi a lorgnonját és rászögezi tekintetét anyámra, az arcán csalódás és meghökkenés látszik.
- Ez az? Gyengécske. – szól anyámra mutatva.
- Igen, méltóságos asszony. Nem megfelelő? – kérdezi a néném és a méltósága felé sandít.
- De igen. Távozhat. – adja ki utasításban, és akkor anyám, meg a nagysága egyedül maradnak.
- Szóval maga a Lina Zalából. – nézegeti anyámat, majd tudálékosan hozzáteszi: A Kutiné cselédjének a húga.
- Igen métóságos asszonyom. – feleli anyám szemlesütve, mert legszívesebben elsüllyedne a föld alá. Látott ő már zalai lóvásárt, érzései is hasonlóak, mint amikor egy lovat eladnak. Egy darabig szótlanul tűri a nő néma vizitálását, majd zavarában, megkérdezi.
- A könyvet parancsója?
- Jesszusom! Még beszélni is meg kell tanítanom! No lássuk a könyvét. - feleli Sifferné és elveszi a cselédkönyvet. Félhangosan olvasni kezdi: Kovács Karolina született Pacsa községben, Zala megyében, Magyarországban.
Személyleírás: Születési év: 1904, Vallása: r.k., Termete: közép. Arca: kerek. Szeme: barna, Szemöldöke: barna, Orra: rendes, Szája: rendes, Haja: fekete, Fogai: épek. Szakálla: nincs, Be van-e oltva: igen, Különös ismertetőjele: Aztán befejezi a cselédkönyv ismertetését.
- Azt hallottam, gyereke is van! – néz rá kíváncsiskodva, úgy várja a választ.
- Van. – feleli egyszerűen anyám.
- Eddig még nem szolgált sehol. No majd belejön. Fő, hogy iparkodjék. Főzni tud?
- Igen. – válaszolja anyám szerényen.
- Ismerem ezt. Mindegyik így beszél, amikor beszegődik. Aztán, amikor beteg a szakácsné vagy kimenős és ki kell segíteni, akkor van a baj. Jártam én már cseléddel így! – csattan fel hirtelen Sifferné, de aztán folytatja: - No majd én befogom. Jó mindenes lesz magából! De ugye takarít, Mos? Padlót is vikszel? – kérdezi ismét, mire anyám válasza ismét igenlő.
- Eszerint, elvégez mindent, ami a ház körül előadódik: bevásárol, szenet is hord, stoppol, foltoz, és nem válogat! – hadarja el anyám teendőit Sifferné.
- Nem válogatós. Ugye, Lina? – nézi újra a lorgnonján át, és még mindig folytatja. Na csak, mert nálam mindennek ragyognia kell! Kényes vagyok a holmimra. Válogatós zalai kisasszonyokra, pedig nincs szükségem. Én magát cselédnek veszem fel. Remélem ért engem.
Anyám nem látta, csak hallotta Siffernét, fel sem mert nézni, megbabonázva a padlót bámulta. Az meg csak mondta… mondta… mondta… úgy hogy édesanyámnak a gyomra is felkavarodott. Ráadásul Sifferné valami erős parfümmel volt belocsolva, úgy hogy az émelyítő illattól hányingere lett.
- Bárcsak már túl lenník ezen. – járhatott a fejében, amikor Sifferné elkezdte felsorolni a cselédeskedéssel járó szabályzatot.
- Szóval fiacskám, havonta harminc pengő a bére, kétévente egyszer mehet haza a családjához, az útiköltségét állom, havonta egyszer van egész napos kimenője, a kereseti adójának a felét levonom a béréből, amit minden hónapban törvényesen elszámolunk. Amennyiben megbetegszik, a betegsége idejére nem jár fizetség, de ápolásban részesül. A házamba senkit fel nem hozhat, látogatója nem lehet. Amennyiben nem tartja be az általam meghatározott szabályzatot, úgy azt jelentem a cselédrendőri hatóságoknak. Figyelmeztetem, hogy akár húsztól, száz pengőig is megbüntetik, ha engedély nélkül időn túl kimarad, vagy tilalmam ellenére látogatót fogad, pláne éjszaka. Telefonálhat, sürgős családi, esetleg egyéb ügyben Kutiékhoz a nővérének, de ezt minden esetben egyeztetnie kell velem, vagy a méltóságos úrral. Megértett fiam? – tette még hozzá a végén és jelentőségteljesen anyámra nézett, aki mit tehetett ismét bólintott egyet.
- Nos, van kedve a helyhez? – firtatta Sifferné, de hogy erre anyám nem válaszolt, felcsattant.
- Tessék? – emelte fel a hangját gúnyosan és felháborodva folytatta. – Mit képzel? Az én házamban szokás felelni, ha kérdezik. Ha nincs kedve, fiam, a helyhez, akkor itt a könyve. – sziszegte, és a cselédkönyvet az asztalra ejtette, úgy, hogy az egy nagyot csattant. – Ha nem tetszik, mehet, Isten hírével!
- Nem, dehogy. Nem úgy írtettem. - mentegette magát anyám.
- Írtettem, írtettem… Hát hogyan?
Csönd volt. Sifferné anyámra nézett kérdőn, és édesanyám megadta a választ.
- Van kedvem. – rebegte csendesen és közben azt gondolta, értem bármit megtenne. Sifferné ekkor kinyújtotta a kezét, és anyám megsemmisülve, gyomrában az undorral küszködve kezet csókolt neki…
Ez a kép örökre megmaradt bennem, mint valami rákfene belém marta magát… ahogy az is, amit Pete bácsi a levél folytatásaként tovább olvasott.
Az orvosi vizsgálat után, másnap beálltam. A méltóságos asszony ruhát adott és beköltöztem a konyha melletti cselédszobába, ami akkora csak, hogy egy összehajtható vaságy fér el benne. De jól megvagyok. Már otthonos. Nacától kaptam párnát és szögeket, amire a ruhámat akasztom.
Annáról annyit tudok, amit a szakácsné elmesélt. Tűrhető a helyzet a Kutiéknál is. Egészséges és talán a hónap végi kimenőnkön találkozhatunk. Üzenjenek, ha kell valami.
Szerető lánya és szerető édesanyád: Lina – fejezte be Pete bácsi a levél felolvasását.
Nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta a hajamat és felállt. Levette szeméről a szemüveget, megtörölgette és visszahelyezte a sarokban álló komód tetejére. Aztán csönd lett.
- Bejöhetünk? – dugta be a fejét az ajtón Magdus. Kezében az új kabátommal.
- Persze. – hebegte Pete bácsi, majd jó hangulatot tettetve felkiáltott!
- Zsófikám! Hát a kabát?
- A kabátom. – mondtam, lelkesen és magamra kaptam. Tudtam, anyám boldog lenne, ha látná, amikor felveszem.
- Boy kabát. – mondta ki Pete bácsi a bűvös szót és nevetni kezdett. No nem a kabáton, hanem azon, ahogy kinéztem. Valahol a bokámnál végződött és ujjai olyan hosszan lógtak, hogy a térdemet verték. – Istenkém! Ez még húszéves korodban is jó lesz! – hahotázott egyre jobban, majd átölelve megpörgetett. – De nagyon szép! – hagyta abba, amikor meglátta, hogy elsírom magam.
El sem hitte volna, ha elmesélem neki, miért is itattam az egereket. Egyedül csak én tudtam, hogy amikor megéreztem ölelő karjait, akkor a nem létező apám jutott eszembe, akit annyira hasonlóan, jóságos pipaszagúnak képzeltem el, mint amilyen ő volt.
No és persze a boy kabát, amilyen még a jegyző lányának sem volt, csak nekem, és amiről később tudtam meg, hogy egy havi keményen összespórolt béréből vette az édesanyám. Ő, aki annyit tűrt azért, hogy nekem ilyen kifordítható, fényes gombú kabátom legyen.
***
Utolsó kommentek