Vészesen közeledett a karácsony, de az ünnepek előtti készülődés sem feledtette el velem a kovácsnál történteket. Mégis, valahol a reménység szikráját hozta el, ha nagyanyámra gondoltam. A lelkem legtitkosabb zugában ugyanis hálát éreztem, mert segített rajtam. No persze, csak éppen annyira amennyire tőle futotta. Sem többet, sem kevesebbet.
Még ma is szörnyülködöm, ha arra gondolok, hogy pontosan úgy kezeltek, mint egy kismalacot, akinek megdrótozták az orrát, hogy ne túrjon. A fájdalom elmúltával, igyekeztem nem gondolni a szörnyűséges napra. Helyette…
- Ünnep. – ejtettem ki magamban a szót, de sajnos nem tudtam mit jelent. Nekem éppen olyan napnak tűnt, mint bármelyik másik. A mi ajtónkon a Jézuska sohasem osont be és semmikor sem rakott a fenyőfa alá ajándékokat, mert karácsonyfánk sem volt. 
Tulajdonképpen, nem sok okom volt várni a szeretet ünnepét, hiszen tudván tudtam, hogy sem anyámat, sem Nacát, nem hozza el számomra. Legfeljebb egy pesti csomagot kapok. Ettől függetlenül, mindig izgalomba jöttem, ha valaki a közelgő ünnepekről beszélt és addig-addig jutottam, hogy elhatároztam, a barátaim mellett kivételesen nagyanyámat is meglepem valamivel.
Jutott eszembe számtalan gondolat. Számba vettem a lehetőségeimet, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy igen szűkösek a kereteim. Hosszan tanakodtam mitévő legyek, amikor egy napon eszembe jutott a megoldás.
A lányoknak kukoricababát, 
Pistának, pedig egy jó kis csúzlit készítek. 
Nagyanyámat, pedig meglepem egy kukoricacsuhéból font gyümölcskosárral.
Így történt egy napon, hogy kilestem nagyanyám távozását. Nem sejtettem, hova, miért, vagy kihez megy, de nagyon örültem, mert elhozta számomra azt a lehetőséget, hogy egy kis anyagbeszerző kőrútra induljak. Óvatosan a padláshoz lopakodtam, mert a tiltott útjaimból tudtam, hogy a szükséges kukorica alapanyagokat ott megtalálom.
Lassan másztam a már síkos létrán, lábam néha meg is csúszott, de baj nélkül felértem. Leakasztgattam a kellékeket a szögről és indultam lefelé. Már majdnem leértem, amikor hirtelen megpillantottam a nagyanyámat. Csípőre tett kézzel várt.
- Na Zsófi, ezek nem vótak otthol, hogy a mama hazagyütt! – okoskodtam ki, és behúzott nyakkal leléptem az utolsó fokról.
- Mán megest lopsz? – gyanúsított meg és mielőtt még válaszolhattam volna végigvágott a lábszáramon a seprűvel.
- Neeem… - védekeztem azonnal. Alándéknak köll.
- Alándéknak???
- Igen.
- Oszt kinek?
- Nem monhatom meg!
- Mi a rossebnek? Nincs ollan itten, aki szeret… – köpte ki a szavakat a szája, amelyek élesen hasítottak, mint a penge.
- Tom. Isanyámék sose gyünnek. – mondtam szomorúan.
- A csomagot meg… áhh, nem érdemled meg! – szaladt ki a száján valami titokféle, ami azonnal nem is jutott el a tudatomig. Az agyam ugyanis Pesten kalandozott.
Amikor nagyanyám mérgében otthagyott még sokáig sajgott a lábam. A vesszőseprű jó „munkát végzett”. És, érdekes, nem haragudtam. Még csak meg sem gondoltam magam, már ami az ajándékot illeti, mert kivételesen lelkiismeret furdalásom lett. Csak, mert azon a héten már háromszor is jártam odafenn csemegézni.
Kissé bicegve indultam a házba, és nagyon is gondolkodóba estem. Éreztem, valami nem stimmel… valami gyanús… mi van azzal a csomaggal? – tanakodtam éppen, amikor váratlanul észrevettem Bus Pistát, aki a karját lengette.
- Segíthetek? – ajánlkozott mutogatva azonnal, de én egyenesen a szemébe nézve csak megkérdeztem, merre találom az édesapját. A számról olvasott. Mindent értett, mert az udvarukon álló fészerre mutatott. Nem kellett több, átsántikáltam.
- No, apró jány mi kőne, ha vóna? – kedélyeskedett, de mivel látta, hogy nincs túl jó hangulatom, komolyabb arckifejezést öltött, és nyomatékul megkérdezte: „Nos?”.
- Nem tuggya kűdött isanyám csomagot? – kérdeztem halkan, mire ő egészen elkomorodott.
- Tennap. Ehoztam, csak nem vót időm szónyi, sok itt a munka. - kedveskedve átfogta a vállamat, és én azonnal rosszat sejtettem. – Szóva nagyanyám edugta. – horgasztottam le a fejemet, és lógó orral hazaindultam. El sem tudtam képzelni a karácsonyt a csomagom nélkül. Nem az ajándékokra vágytam, nem ruhára és cipőre, hanem egy aprócska borítékra, aminek olyan finom szappanszaga volt, mint Nacának. Amit, ha kibontottam, azonnal megéreztem. Olyankor behunytam a szemem, jó mélyet szippantottam az illatából és gondolatban elképzeltem milyen jókat kacagunk majd egyszer, amikor együtt lehetünk… örökre… akkor majd, Anna néném meghemperget a frissen esett hóban. Hanyattfekszünk benne és nevetünk a furcsa lenyomatok láttán. Aztán jön édesanyám, és morgolódva leporolja rólunk a havat, miközben cuppanós puszit nyom az orromra…
- Már olyan hosszú ideje, hogy elmentek – mart belém a hiányuk. Pedig ahogy az idő telt, megtanultam, egyre erősebbnek lenni. Igaz, néha eltört a mécses, akkor elbújva itattam az egereket, és tessék… itt egy újabb csalódás, egy újabb érthetetlen tette a mamának. Vártam valamire, és már megint hiába. Elvette, eltette azt, ami az enyém.
Mire ide jutottam, már a nagy családi fénykép előtt álltam. Néztem a képről rám mosolygó Nyényét és édesanyámat. Fogtam a képet, és egészen egyszerűen leakasztottam a helyéről. Magammal vittem a kamrába és elrejtettem. Másnap, mint az északi szél úgy süvöltött nagyanyám.
- Hun a kíp! Hun a kííp! Azonnal tedd vissza a helyíre, te… te… enyves kezű! – rontott nekem, amikor az ólba menet meglátott.
- Maj, ha jó lesz! – feleltem röviden, csak úgy, ahogy ő szokta.
- Micsodaaa? Most! – adta parancsba, de én nem mozdultam. Rezzenéstelenül álltam a tekintetét.
- Nem hallatszik odáig? Szóva siket is vagy?! – kiabálta teli torokból és kezével fenyegetőzni kezdett.
- Nem. – feleltem tömören, vállalva egy újabb verést. És ő lecsapott. Akkorát vágott a hátamra, hogy majdnem beszakadt… és ütött, ütött…
- Nem mama, nem maradok egyedü. Lesz, aki szeret ünnepen. – kötöttem az ebet a karóhoz és álltam az ütlegeit. Egészen addig vert, amíg fel nem dagadt a keze. Attól a naptól fogva volt egy családi képem és saját akaratom. És nem volt karácsonyi csomagom. Mégis boldog voltam.
Nekiláttam, hát az ajándékkészítésnek. Szívrepesve számláltam az ünnep előtti napokat. Így múlt az idő, egészen aranyvasárnapig, amikor is a Bus gyerekek beállítottak.
- Menünk Csatárba. Ha van kedved, gyüjjé vélünk. Átőtözünk oszt indulunk. – invitáltak és én boldogan igent mondtam, mert éreztem legalább ebben a rövid együttlétben, tartozom valakikhez.
***
Utolsó kommentek