A BŰVÖS KÉP

Az istentisztelet előtti események után, igyekeztem elkerülni az embereket, ezért a postáskisasszonyon és Busékon kívül sehová sem jártam. Szerencsére az ajándékkészítés is lefoglalt, egészen jól haladtam. Már csak Pista csúzlijának elkészítése volt hátra. Igyekeznem kellett, hiszen három nap múlva karácsony. Sajnos csúzli készítésben egyáltalán nem voltam járatos, ezért szerettem volna kikérni egy felnőtt véleményét. Választásom ki másra is eshetett volna, mint Bus bácsira. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat és átszaladtam hozzá.

Örömmel fogadott, és amikor elmeséltem mi járatban vagyok nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék. Megvakarta tudálékosan a feje búbját, majd elindult a fáskamrába megfelelő ágast keresni.

- Itt várjá meg! – tette a mutatóujját a szája elé, mert a lelkére kötöttem, hogy a dologról senki sem tudhat. Aztán amikor egy negyedórai várakozás után visszatért, láttam, hogy egy jó kis csúzlinak valót tart a kezében.

- Ez az igazi! – lelkendezett és a kezembe nyomta. Várgyá! Adok gumit, oszt itt ez a darab bőr, esztet lyukasszad ki, itt valahun, fűzd be kétódalt oszt itten meg tekerd rá. – mutatott a fában egy kis bemetszésre. Nem tűnt túl nehéznek a dolog, ezért aztán megköszöntem a segítségét és gyorsan visszaszaladtam volna a kamra sarkába, de a kapu előtt Pista megállított. Alig tudtam betuszkolni a kabátom zsebébe az ajándéknak valót.

- El ne menny! – mutogatott valami papírfélére a kezében, amiből azonnal megértettem, hogy valami fontos dolog lehet. Gyanakodni is kezdtem.

 - Levíl? – mutogattam én is, mire ő bólintott.

- Hunnan szetted? – olvasta le a kérdést a számról.

- Nem ez a levíl… gyagyás! Mennyé a postára. – gesztikulált magyarázva. A váratlan fordulattól nagyon boldog lettem. Annyira, hogy szegényt hátrahagyva csak a nyakamba kaptam a lábamat és elrohantam a posta felé. Lihegve értem oda, a postáskisasszony már nagyon várt. Amikor meglátott előhúzta a fakkjából a levelem.

- Khmmm… khmmm… Te vagy a Kovács Zsófia? – kezdett viccelődni, mintha nem tudta volna.

- Én, én, persze!

- Talán van is itt valami… küldemény, igaz, csak az van ráírva, hogy Kovács… lehet hogy az övé?  – mosolygott rám.

- Óvassa, kírem! – sürgettem.

- Biztos, hogy Te vagy az a jány? – cukkolt még egy picit, de aztán mégis feltépte a borítékot és olvasni kezdett.

Édes kislányom!

Lopva írok neked. Ha rajtakapnak, akkor a méltóságos asszony levonja a béremből a tíz pengőt. Újra szeretném tudatni veled, a valót, csak, hogy hiába ne várj. Már eléggé nagylány vagy, így nem kell magyaráznom, amit úgyis tudsz. A nyár előtt nem mehetek haza. Nacával együtt, rengeteget gondolunk rád és nap, mint nap elképzeljük, mekkorát nőhettél. Képzeld el itt a Sifferéknél nagy családi összejövetel lesz. Még Anna nénédet is kölcsönkérték a Kutiéktól. Már két hete itt van, de alig találkozunk. Bizony sok itt a teendő. Egy hete már fényezzük az ezüst eszcájgot, abroszt keményítünk. Annyi itt az ennivaló, hogy egész Zala megye jól lakhatna belőle. Ha látnád milyen nagy itt a sürgés-forgás! Bizony még a szádat is eltátanád. Olyan puccos itt minden, hogy alig, merek hozzáérni valamihez. No nem is! Isten ments!

Nem nyúlkálok én feleslegesen, semmihez, ami nem az enyém. A múlt héten takarítás közben az ebédlő szőnyege alatt találtam tíz pengőt. Gondold el, hány napi bér ez! Először nagyon megörültem, nem tagadom megkísértett még az ördög is egy pillanatra, mert arra gondoltam milyen jól jönne nekünk a spórolt pénzükhöz. A méltósága épp nem volt itthon. Aztán, amikor Anna nénéddel összefutottam, megkérdeztem mitévő legyek. Nagyon mérges lett. Rám parancsolt, hogy azonnal tegyem vissza, mert ez valami cselédpróba, és a méltóságák ezt mindenkivel kipróbálják. Hát így telnek a napok.

Belátom nem lesz könnyű neked, de arra kérlek, ne búslakodj, hiszen azon vagyok, hogy minél hamarabb magammal hozzalak Pestre.

Remélem, a karácsonyi csomagot megkaptad. Tettem bele jó meleg sálat, hogy meg ne fázz, egy új fogkefét és egy Paprika Jancsit.

Fogadj szót nagyanyádnak!

Ölel, csókol anyád Lina. Fejezte be az olvasást a postáskisasszony.

- Millen sálat? – motoszkált a fejemben, mert nem tudtam semmiféle ilyen küldeményről. – Majd utána járok. – határoztam el, de erről kivételesen nem szóltam senkinek. Nagy volt a gyanúm… és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy beigazolódott, amire korábban gondoltam.

- Szóva a mama mégis edugta a csomagom.

Anyám levele elkeserített. Ha nem is számítottam a jövetelére azért titokban a lelkem mélyén mégis hagytam egy esélyt, hogy valami csoda folytán, hátha láthatom. Hátha a Siffernének eszébe jut elengedni, hátha a méltósága jó szívű, hátha sejti, hogy mennyire vágyom utána… hátha és hátha… és most mindez megerősítést nyert és tökéletesen szertefoszlott a bennem dédelgetett hátha… de már csak belülről nyeltem a könnyeket. Megtanultam fél év alatt eltitkolni a gyengeségemet. Persze azért nem igazán sikerült. A postáskisasszony észrevette.

- Elkísérlek. – ajánlotta fel azonnal, amit én nem igazán értettem, hiszen mindig is egyedül jártam a postára. Később jöttem csak rá, hogy a sajnálat vezérelte.

- Ne zárjík be, haza tanálok.

- Biztos?

- Igen. Viszontlátás. – feleltem. Örömömre a posta előtt Pista állt.

- Te? Itt? Micsinyász?

- Várlak.- mutogatta el süketnéma jelekkel.

- Legalább „beszégetünk.” – járt a fejemben, de aztán hirtelen megtorpantam. Lovasok jöttek szélsebesen.

- Csendőrök. – olvastam a jelbeszédet és félrehúzódtunk. Két tollas-kalapos, puskás férfit láttunk.

- Űdözhetnek valakit. – gesztikulált Pista újra, aztán a földre nézett, és furcsa grimasszal mintha nevetni kezdett volna, de nem „mondta meg” min. Alig figyeltem rá. Az eltitkolt csomag dolga foglalkoztatott, aztán, csak kiböktem.

- Pista! Mit tenné, ha rágyünné, valaki eduggya aztat, ami a tijed? – tudakoltam tőle, mert kíváncsi voltam a válaszára.

- Adnák helette másik csomagot - mondta jelbeszéddel és csak úgy sütött a jó kedv a szeméből. – Asszem, becsomagónék neki karácsonyra lócitromot. - mutatott a földre, ahol valóban hatalmas adagokat lehetett látni. – Ahun aszt a szép kövíret ottan…- tárta szét hatalmasra a karját és úgy gurgulázott artikulátlan hangon, hogy a hasát fogta nevettében. Megédemli az a banya!

- Aszt mondod, így igasságos? – kérdeztem vissza és magam is, úgy elkezdtem nevetni, hogy a könny is kicsordult a szememből.

- Naná! – pukkadoztunk most már egyszerre, ki-ki a maga módján, úgy hogy alig tudtunk hazamenni.

- Pszt, ez titok. – tettem a szám elé a kezemet és egészen feloldódva köszöntem el kis barátomtól az udvarunk előtt.

Azonnal bementem a kiskamrába, kihalásztam a zsebemből a csúzli darabokat és elkezdtem összerakosgatni. Mire elkészültem besötétedett.

- Egészen jó lett, örünyi fog. – harapdáltam elégedetten a számat és a többi ajándék közé dugtam. Aztán még utoljára átvizsgáltam az ajándékaimat. Gyorsan bekukkantottam a kamra kincses sarkába, kivettem a képet és megcsókoltam az üvegen át édesanyámat és Anna nénémet. Aztán, kilopakodtam a sötétségbe…

***