Igazából nem bántam, hogy véget értek az ünnepek. A karácsony, amely azok nélkül telt el, akiket szerettem, semmit sem ért. Múlt az idő...
A naptár is minden évben átfordult. Emlékszem, másfél év telt el anyám legutóbbi látogatása óta. 1933-at írtunk, én pedig mint mindig, egykedvűen vettem tudomásul, hogy beköszöntött az újesztendő. Nem voltam derűlátó, azt gondoltam magamban, a régiek sem voltak túl jók, mitől lenne jobb az új. Szeretteim hiánya nagyon megviselt.
Mégis örülni tudtam, amikor a sötét téli napok szép lassan véget értek, elolvadt a hó és a hatalmas zalai sártengert felszárította a napsugár. Mire az új vetés ideje eljött már egészen kellemesen lengedezett a tavaszi szél. Boldog tudtam lenni, mert barátaim voltak, ráadásul a májusi esők megérkezésekor már újra kint tanyáztam a szelídgesztenyefa rejtett odújában. Nagyanyám ismét járta a szomszédokat, és én már egy cseppet sem bántam, hogy nem törődött velem. Úgy éreztem minden visszatért a régi kerékvágásba.
Úgy rémlik, túl sok dolgom nem volt, de hát mi is lett volna? Már nem tartottunk állatokat, mindent a városból érkező pénzen vett meg nagyanyám. Szabad voltam, mint a madár. Ráadásul, Magdussal egy idő után elválaszthatatlanok lettünk. Alkalmanként, pedig Pista is közénk állt játszani, amiből természetesen, mindig csak bonyodalom lett. Emlékszem, például egy reggel is... amikor megállt az odú alatt...
- Itt vagy? – kopogtatott és gesztikulált. Kidugtam a fejem.
- Csúzlizunk? Mán itt a tavasz, ideje lenne. – csörgette meg a zsebét, ami tele volt apró kődarabokkal.
- Jó. De hun? - álltam rá azonnal a dologra.
- Mit szóná az Elviráék kacsaúsztatójáho?
- Benne vagyok. - ugrottam le a fáról és azonnal mellészegődtem.
- Nincsenek otthol. Láttam, hogy ementek. – adta meg a maga módján a helyzetjelentést és elindultunk.
Bakos Elviráék a mi utcánkban laktak, amolyan igazi zalai parasztházban. Az udvarukon egy vízzel teli gödör jelezte, a kacsaúsztató helyét, amelynek szélén egy öreg nyírfa állt. Szép lassan, osonkodva mentünk... amikor odaértünk már láttam, hogy nem hiába érkeztünk. A vízen több tucat kacsa virittyolt. Csúzlizáshoz tökéletesebb nem is lehetett volna. Észrevettem, hogy Pista is felméri a terepet.
- Femászunk, oda, ni! – mutogatott a nyírfán egy jó magasan lévő, vastag ágra.
- Másszunk. – egyeztem bele, aztán szép lassan belopakodtunk a kertbe és én kapaszkodni kezdtem a fára. Utánam Pista, de ő alaposan lemaradt.
- Mi van? – néztem le fentről.
- Nem bírok. – hadonászta, és visszamászott. Innen lüvök!
- Akko, ha lőtté párat, utánad én gyüvök. – osztottam be a sorrendet, és fentről néztem, ahogy kipirulva kezelésbe veszi az állományt. Egy darabig nem történt semmi. A kacsák hangosan hápogva menekültek a süvítő kövek elől, de aztán, csak megtörtént a baj. Az egyik kacsa menekülés közben halálos lövést kapott és elterült az úsztató szélén.
- Hú! Ezé kikapunk! – ijedt meg Pista.
- Egy réce is vízbe fúhat! Dobjad be a vízbe! Vagy… mondjuk… mi vóna, ha beszorúna a nyaka neki a kerítésbe? – okoskodtam a fa tetején. - Mert ugyi a gígáját megnyomhatná… íppen… - folytattam gondolkodóba esve.
- Begyugom a nyakát oda a deszka közé… beszorút és kész! – gesztikulálta némán, aztán elindult a kacsáért. Éppen a gödör mellé lépett, amikor (pechére) Elvira befordult az udvarra. Már csak azt hallottam, hogy „az anyád úristenit te büdös kölyök!” Lapítani kezdtem. Láttam még Pista rohanó alakját... Nem féltem én Bakos Elvirától, de az egyenlőtelen erőviszonyok miatt jobbnak láttam, ha csendben meghúzom magam.
Sokáig azt hittem lesz majd pillanat, amikor lemászhatok, de egyszerűen nem jött el ilyen. Így történt, hogy délutánig fent kushadtam. Már egészen elgémberedtem, amikor hirtelen megláttam, nagyanyám. Szomszédolni jött. Na, ő persze észrevett! Azt hiszem, meg sem lepődött, amikor meglátott. Csak mérgesen felkiáltott.
- Legyünni!
- Nem. – feleltem.
- Zsófiii! – nyomatékosította meg.
- Csak, ha nem náspángo el!
- Legyünni! – mondta újra.
- Nem. – válaszoltam ismét, amiből tudta, hogyha én egyszer ezt a szót kimondtam, ahhoz az utolsó csepp erőmig ragaszkodom.
- Na hazafelé! – adta ki az ukászt.
- Nem ver meg ugyi? – kérdeztem vissza, amire ő csak mordult egyet, de ellépett a fa alól. Ebből tudtam, nem fog bántani. Leereszkedtem. Nem tagadom, alig vártam, hogy talajt érjek és amennyire tudtam futásnak eredtem. Szaladtomban még láttam Pista ijedt arcát, amint kertjükből felém néz, de aztán csak intettem neki, hogy minden rendben, amire ő megkönnyebbülve visszahúzódott. Az eset után egy darabig még libára sem tudtam nézni, nemhogy kacsára. Érdekes, nem éreztem lelkiismeret furdalást és bizony, egy csöppnyi megbánást sem. Nagyanyám becsületére legyen mondva, ő is tartotta magát, a ki nem mondott ígéretéhez.
Mi pedig Busékkal a mai napig emlékezünk... arra ahogy... teltek múltak a napok, arra, hogy szorgalmasan jártam a kisdoboshoz a falu végére, de sajnos igen ritkán dobolta ki, hogy postára kellene mennem. Arra, hogyha nem lett volna Magdus talán, sokkal többet itattam volna az egereket is, mint ahogy azt tettem. Barátsága elterelte a figyelmemet arról, hogy milyen szerencsétlenül egyedül vagyok. 
Mindent egybevetve, sokat unatkoztam, ezért még ma is azt gondolom, hogy emiatt kapva kaptam mindenen, amit csavargásnak hívtak.
- A fűszeres meséte, hogy a szőlőhegy alatt nyílik a pünkösdi szekfű. Aztat gondótam, szehetnénk. Annyi ottan a virágágyás, hogy íszre se nem veszik azt a níhány szálat. - mondta egy napon Magdus lelkesen.
- Arra a szép rózsaszínyű illatosra gondúsz? Vihetnénk a haranglábho is belűle. – egészítettem ki az ötletét, és azonnal ráálltam a dologra. – Csak… a gyíkok!
- Ugyan, csak nem fész tűlük? Nem bántanyak. – akart meggyőzni Magdus.
- Undorító… jaj. - rázkódtam össze még a gondolatára is, mert élénken élt még bennem, ahogy a legutóbbi ibolyaszedésnél az egyikhez hozzáértem. De a kaland éltetett, ezért gyorsan elhessegettem magamtól a kellemetlen emlékeimet, majd intettem barátnőmnek, hogy felőlem akár indulhatunk is.
A szőlőhegyre feljutni kétféleképpen lehetett. Egy meglehetősen kíméletesebb út vezetett, a völgyből kanyarogva, vagy egyenes irányban volt egy meredek lejtő és utána a hegyoldalon kellett felkapaszkodni. A völgy felé indultunk, nem siettünk. Kicsit ugyan ódzkodtam a helytől, mert a cigánysoron vitt az út.
Őszintén bevallom, kicsit féltem cigányoktól, egyszer ugyanis megfenyegettek. Az, úgy történt, hogy egy alkalommal, amikor a kisdobost vártam, Gellénháza felől hirtelen felbukkantak a csendőrök. Lett is nagy riadalom a cigányok között. Bangó Gazsi teli tüdőből kiabálva vitte a hírt: „Csingáreszká! Csingáreszká!” A nagy üvöltözésre, futottak, amerre csak bírtak. Nem igazán értettem a dolgot, mivel nem ismertem a nyelvezetüket. De gondoltam, ha addig élek is kiderítem mi ez a hablaty. Élt közöttük egy korombeli lány mindenki csak, Cigány Zsófinak hívta. Tőle kérdeztem.
- Mit kijabát a Gazsi?
- Nagy titok az! E, nem árúhatom.
- Naaa! Mondd má!
- Mondom, nem lehet.
- Naaa!
- Tíz tikmony. – felelte határozottan.
- Miii?
- Mondtam, tíz tikmony. Ha hozó, megsúgom. – nézett titokzatosan.
Nem kellett többször mondania. Úgy gondoltam, legyen igaza. Ha tojás kell, no az van nekünk. Még szerencse, hogy a tyúkólat nagyanyám nem számolta fel. Azonnal kifundáltam, hogy másnap megnézegetem az otthoni tojáskészletet.
Nagy úr ám, a kíváncsiság... izgatottan vártam is a következő reggelt, aztán amikor elérkezett, akkor szép csendben bebújtam a tyúkólba.
- Na Cigány Zsófi, ha tikmony kő, akko viszek... - gondoltam, de azért engem sem ejtettek a fejemre, Igyekeztem kiválogatni azokat, amik már lötyögősebbek voltak. Kissé kárörvendve pedig, azon nevetgéltem magamban, hogy a Zsófi mit kezd majd a büdös tojásokkal, de arra egy cseppet sem számítottam, hogy nagyanyám számon tartja a tyúktojás készletet. Ráadásul a zápokat a kotlós alá tette csalinak. Ez amolyan vidéki szokás, ha kiscsirkét keltetnek.
Szóval összeszedtem a tíz tojást és másnap elvittem a Zsófinak, aki elárulta a nagy titkot. Pechemre még aznap este otthon fény derült a tojás ügyre. Nagyanyám az ágyból ráncigált ki.
- Szóva megin loptá! – visította kellemetlen hangján és már ütött is. Úgy elkalapált, hogy a mai napig emlegetem, ráadásul csak annyit tanultam meg cigányul, hogy „Jönnek a csendőrök”.
Érthető, tehát, hogy a büdös tojások miatt nem sok kedvem volt a Cigány Zsófival összefutni, de valójában a hegymászás sem tetszett igazán.
Volt persze még egy probléma.... mégpedig az hogy a legutóbbi látogatásomkor ki is próbáltam a Zsófitól tanult bűvös mondatot... Sikerült megfuttatnom egy nagyobb cigánygyülekezet... No akkor ígérték be a verést... ezért csak lopakodva kutyagoltam Magdi után.
Túl a cigánysoron volt a szőlőhegy, és olyan szegfűtenger, amilyet még sohasem láttam. Már messziről virított az összefüggő, rózsaszín virágmező.
- Csodááás! Szedünk egy öllel! – szaladtam, rohantam a virágok közé... aztán, mint akit a bolha megcsípett hanyattfeküdtem, hengergőztetem, bukfenceztem boldogan.
- Gyüvök én is! – kiáltotta Magdus is, aztán hupp... ő is elterült... hanyattfeküdt, karjait a feje alá tette és az eget nézve vágyakozva megszólalt: „Istenem, de jó lenne itt maranni, örökre!”
- Hááát, az lehet, de én nem sokáig élek. – biggyesztettem le az ajkam.
- Hunnan veszed eztet a butát? – ingatta a fejét Magdus.
- A kuvik monta a mútkor.
- Kuviiik?
- Még három év.
- Mér annyit?
- A mútko fenn vótam a szelídgesztenyésben oszt megkírdeztem tűle: „Mondd csak kuvik, meddig fogok ényi? Oszt, csak hármat kuvikót, vagy többet, de nem sokat.
- Oszt hogy számótad?
- Hát, háromig. Addig tudok, több nem mén. – tártam szét a kezemet, és megfordultam. Akkor láttam meg a csőszt, egészen közel hozzánk. Fenyegetve közelített.
- Még egy percet se étek, mer, agyoncsaplak tikteket! – üvöltötte torkaszakadtából, miközben egy göcsörtös faággal hadonászott. No nekünk sem kellett több, felvettük a nyúlcipőt. Csak akkor nyugodtunk meg, amikor már jó messzire jutottunk.
Sokáig nem értettem mitől rosszaság, ha valaki szereti a virágot, vagy éppen kíváncsi valamire, netán kipróbál valamit, aztán már nem is akartam megérteni, mert úgy hittem, hogy a természete ellen úgysem tehet az ember. Rosszaság, vagy jóság, amire senki sem tanított. Én csak túléltem... a nehezen vánszorgó napokat... Egyre többször és többször szedtem elő az odú mélyén tartott bibliát, és egyre többet gondoltam anyámra. Vigaszt kerestem, de hiába. Akkor már olyan régen elment Pestre, hogy majd’ beleőrültem a hiányába. Csak az időnként általa küldött levelek és csomagok árulkodtak arról, hogy nem vagyok teljesen árva. Van valaki, aki gondol rám.
***
Utolsó kommentek