Így jött el a június. A nyár, amit, amíg élek sohasem felejtek el. A végső kétségbeesés határain voltam. Nem sejtettem, hogy szegény anyám is hasonlókon megy keresztül. Azt is utólag tudtam meg, hogy ezzel egy időben mi zajlott Pesten. Egy napon, anyámat hivatták.
- Jöjjön be fiam! – szólt ki hangosan a kopogtatásra Sifferné.
- Hivatott méltóságos asszony. – lépett be édesanyám a nő hálószobájába, aki felpolcolt fejjel délelőtt tízkor még mindig az ágyban feküdt. A nagysága szerette, ha kezet csókolnak neki, ezért aztán egy alkalmat sem hagyott ki, hogy ne nyújtotta volna kézcsókra a kacsóit, és anyám minden ilyen alkalommal megsemmisülve kezet csókolt.
A szobában nehéz volt a levegő. Kesernyés szag terjengett. A szorosra zárt ablakok előtt a bársonyfüggönyök is elzárták a napot. Ráadásul még a külső zsalugáterek is zárva voltak.
- Nyissa ki az ablakokat! Nem érzi? Meg lehet itt fulladni! Aztán ő elindult.
- Várjon! – a zsalugátereket hagyja! Migrénem van. – tette hozzá kényeskedve és visszahanyatlott a párnára, úgy dirigált tovább. Anyám, elhúzta a függönyt.
- Azt a zsalugátert is! Mondtam, hogy kell a levegő! Nem értem, mit nem lehet érteni azon, amit az ember olyan világosan elmagyaráz. – replikázott.
- Igen méltóságos asszony. – hagyta rá a nőre és visszament az ablakhoz kinyitni a zsalugátereket.
- Szóljon majd a konyhán, hogy ma ne készítsenek reggelit, majd ebédelek, és mondja meg a szakácsnőnek, hogy az esti vacsora csak kétszemélyes lesz. Lemondtam a vendégeket.
-Igen asszonyom, de a Teréz ma…
- Mi van már megint? – csattant fel azonnal.
- A Teréz… az…- próbálta befejezni anyám, de a méltóságos asszony minduntalan közbeszólt.
- Már megint lófrál ugye? Szokás szerint. Akkor mese nincs. Maga főz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve az asszony.
- Kimenős. Asszonyom. - hebegte anyám és közben azt gondolta, bárcsak már túl lenne azon a nagy kérésen, amit elő szeretne adni, ezért szótlanul megállt.
- Mit akar? – nézett Sifferné türelmetlenül anyámra, aki az asszonyság ingerült hangját hallván, alig, mert előhozakodni saját problémájával.
- Kitelt megint egy esztendő. Esedékes lenne… Hazamennék, ha lehetne - bökte ki végre.
- És? Azt hiszi, ez most aktuális? Pont, amikor ilyen beteg vagyok? Pont, amikor a… a… Teréz sincs itt?
- Nem láttam a lányomat két éve. – tette hozzá már-már sírósan anyám.
- Ugyan. Ne zaklasson ilyenekkel. Szörnyű állapotban vagyok. Most is az ájulás kerülget. Van itthon repülősó?
- Hozom. – hajtotta le a fejét édesanyám, és odalépett a szekreter elé. Kihúzta a fiókot és elővette az üvegcsét.
- Nem kell! Tegye vissza! – replikázott újra a méltóságos asszony, de aztán anyámra nézve mintha kissé megenyhült volna.
No, persze nem anyám miatt. Egyszerűen csak eszébe jutott, hogy cselédrendészeti kihágást követne el, ha nem engedné haza Linát, és ezért, akár száz pengő bírsággal is büntethetik a cselédrendőri hatóságok. Ráadásul elégedett volt anyámmal, és mivel jó cselédet még a cupringerek segítségével is igen nehéz volt találni, ezért színt váltott. Mindjárt nyájasabb lett.
- Jó, nem bánom, mehet, de meg kell várnia a jövő hetet. – mondta hangosan, de magában már a cselédpótláson törte a fejét. Abban az időben ugyanis, mindenki tudta, hogy cseléd nélkül nem működött a háztartás, a családdal egy fedél alatt élő "személyzet" takarított, felszolgált, segédkezett a mosásban, pucolta a zöldséget, felhordta a pincéből a fát, kijárt asszonyával a piacra - elvégzett tehát egy sereg dolgot. Tudta ezt Sifferné is, ezért is esett annyira kétségbe anyám kérésén.
- Akkor, péntek. – csillant fel anyám szeme, és a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Alig tudta türtőztetni jókedvét.
- Menjen fiacskám, de egy hónap elteltével elvárom, a pontos megjelenést! És jó legyen az a vacsora! Emlékezzen rá, hogy a beszegődésénél megállapodtunk, meg aztán mindent én sem tarthatok fejben, hogy kit mikor engedek el. – tette fel a lorgnonját, majd csókra nyújtotta a kezét, és affektálva, de értetlenkedve még utána szólt: „Nem értem, magának, hányszor kell mondanom, hogy csukja be a zsalugátereket?!”
Édesanyám attól a perctől fogva a föld fölött járt. Gyorsan teljesítette az asszony kérését és távozott. Amióta tudta, hogy már csak alig egy hét választja el tőlem fát lehetett vágni a hátán. Nem érdekelte, hogy Teréz kimenős, akkor sem, ha tudta Siffer méltósága mennyire szőrszálhasogató, ha az ételt elé tálalták. Finnyáskodva kóstolgatott. Hol édes volt neki minden, hol meg sós. A főzelék híg, a hús túl puha… szóval, ma tőle bármit mondhattak, semmi másra nem tudott gondolni, csak rám.
Lassan múlt a nap, úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Tett-vett egész álló nap. Nem kellett törnie a fejét mit főzzön, mert Sifferné ráhagyta az esti menüt. A nő könnyű ételre vágyott, így aztán ízletesre megfőzte a zalaias tökkáposztát és lesütött néhány szelet húst. Nagy nehezen este lett, és mire Siffer úr hazaérkezett, már megterítve állt az ebédlőasztal.
- Maga itt? – kérdezte a méltóságos úr, amikor meglátta az ebédlőajtón kilépő anyámat.
- Igen, uram. A Teréz helyett.
- Mi lesz a vacsora? – szimatolt a levegőbe kedélyesen.
- Tökkáposzta.
- Aha. – konstatálta, miközben előhúzta a zsebóráját és rápillantott.
- A méltóságos asszony?
- Migrénje van. – nézett anyám az úrra, de valami képet vághatott, mert Siffer elnevette magát.
- Jaj nekünk! Akkor ma froclis napja van! – szűrte le Siffer. Abban a pillanatban megszólalt a Városmajori templomtorony harangja.
- Hét. Hozhatom az ételt?
- Hozza fiam, majd a méltóságos asszony csatlakozik. – felelte, és anyám kisietett a konyhába. Mire visszaért, már Sifferné is az asztalnál ült. Anyám, hallotta, hogy róla beszélnek, de a fülébe már csak szófoszlányok jutottak. Sifferné pusmogott: „… meg kell tartanunk, mindenáron… nehéz… szerezni” Összeszorult a gyomra. Amikor belépett a helyiségbe Siffer szinte azonnal hozzászólt.
- A feleségem említette, hogy elutazik. Megvitattuk a maga ügyét. Ma jó napom volt, hogy úgy mondjam a banki ügyleteim igen kedvezően alakultak… nos… hallom elutazik...
- Fogja fiam, tíz pengő, a bérén felül. – nyújtott anyámnak egy kerekhasú bankót.
- Köszönöm. – vette el a pénzt.
- Na menjen! És ne hálálkodjék! – vetette oda Siffer és jóízűen falatozni kezdett. Ízlett neki az étel. Ezt onnan tudta anyám, hogy amíg evett, egyetlen megjegyzést sem tett, nem úgy, mint Sifferné, aki a vacsora végeztével még eljátszotta a nagyjelenetet.
- Kissé tejfölös volt. Nem jó az epémnek… és ha leszedte az asztalt, jöjjön a hálószobámba! Csukva hagyta az ablakot! – emelte fel a hangját és egy kézcsók után méltóságteljesen elvonult. És akkor annyi hosszú idő után, anyám teli torokból, megkönnyebbülve elnevette magát. Így ért véget az aznapi szolgálat. A kis cselédszobában felgyulladt a villany, és ő megfogalmazta néhány soros haza szóló üzenetét.
Kedves anyám és kislányom!
Kitelt megint egy esztendőm. Sifferné méltóságos asszony elengedett. A jövő héten, pénteken érkezem. Isten a tanúm, mennyire várom azt a percet, hogy átöleljem magukat.
Lina
Olvasta fel a levelet a postás kisasszony nagyanyámnak, aki közömbösen hallgatta végig a levélke tartalmát. Kerek arcán semmiféle érzelem nem látszott.
- Rozália, mondja meg, a Zsófinak mit üzent az anyja. Két éve erre a hírre vár. Mostanában megint túl sokat csavarog. – aggodalmaskodott.
- Június van és hőség, nem lesz baja. – felelte nagyanyám tömören és rezzenéstelen arccal távozott. A postás kisasszony, pedig hitetlenkedve csóválta a fejét. El sem tudta képzelni mi az a belső energia, ami ekkora ellenszenvet vált ki nagyanyámból, ha rólam volt szó.
Én, pedig mit sem sejtettem anyám jöveteléről. Délutánonként kijártam a szelídgesztenyésbe, vagy a gabonaföldekre, de legtöbbször az odúmban húztam meg magam.
A levél felolvasásának napján is szinte egész álló nap tekeregtem. Reggel még a Válickánál jártam, délután a sárhidai búzamezők között nézegettem a kéklő virágokat. Már lemenőben volt a nap, amikor a házunk felé indultam.
Kezemben egy búzavirág, amelyet ujjaim gépiesen morzsoltak. Meleg tenyeremben a hervadó növény lélegzetért kiáltott. Érdekes mennyire nem gondoltam, hogy akár rossz is lehet neki. Kivételesen nagyanyám otthon volt. Alighogy belépem, titokzatosan megszólalt.
- Pinteken eszámolunk. Nem felettem még el, hogy száz pengőé merítették ki a kutat a mút héten. Megkapod a magadét, hogy teleszórtad törekkel. Legalább lesz kinek emondanom.
- Gyünnek a csendőrök? – ijedtem meg azonnal.
- Meglehet. – válaszolta kurtán és attól fogva nem szólt többé hozzám. Hiába álltam és vártam, ő néma maradt. Nagyon megijedtem ettől a csendőrös hírtől...
- „Csingáreszká”- dobolt azonnal a fejemben, és hallani véltem, ahogy a Gazsi kiabál. Elképzelni sem tudtam, mit tehetnek egy olyan kislánnyal, mint én. Megkötöznek, börtönbe dugnak... Úrrá lett rajtam a pánik.
Attól a délutántól alig bújtam elő. A máskor korgó gyomrom is csak igen ritkán tudott előhozni rejtekhelyemről. Magányosan, reszketve töltöttem a napokat és egyre inkább azon járt a fejem miként változtathatnék sorsomon. Egyre jobban érlelődött bennem a gondolat: „Én bizony, világgá megyek”, Pestre.
Így jött el a péntek, de érdekes módon egész héten nem jöttek a csendőrök. Kezdtem reménykedni, hogy talán megúszom a dolgot, ezért előmerészkedtem. A házunkhoz érve nagyanyám hangjára lettem figyelmes, valakivel beszélgetett. Fülelni kezdtem.
- Nincs itthol. Kujtorog.
- De… de nem tanálom, pedig még a krumpi fődön, meg a postán is vótam. – ismertem fel Magdus aggódó hangját. „Még a vőgybe is ementem. Napok óta, nincsen” – tette hozzá.
- Előkerü az, ma nagy nap lesz!
- De, pont ezé, - próbált még valamit kihúzni nagyanyámból, de nem sikerült neki. Nagyanyám hangtalanul indult a konyha felé. Jó erősen csukhatta be az ajtót, mert a falhoz támasztott vesszőseprű is eldőlt.
Megmondom őszintén, nem lepődtem meg a közjátékon, de az igencsak furdalni kezdte az oldalamat, hogy mitől nagyobb ez a nap, mint a többi. Gondolkodóba estem, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Így csak jeleztem Magdusnak, hogy élek, de nem mozdultam.
- Na, végre! Nem vótá sehun. Kerestelek! – tört ki Magdus örömujjongásban, amikor meglátott. Megfogta a kezemet, és szélsebesen húzni kezdett a vasútállomás felé. A posta úton, már gyanakodni kezdtem.
- Mi van? Baj? - néztem rá értetlenül, de ő hallgatott, mint a sír.
- Gyere!
- De hova?
- Maj mellátod! Pszt! – tette az ujját a szája elé és nagyon, de nagyon sejtelmesen kuncogott.
- Tűz vóna? – próbáltam még faggatni, de nem hagyta magát kikérdezni. Lihegve értünk a hegytetőre, akkor Magdus hirtelen megtorpant.
- Nézz le! – szólalt meg csendesen és elengedte a kezemet. És… én azt hittem álmodom.
Az útra egy fehér ruhás angyal szállt, és amikor meglátott kitárt szárnyakkal repülni kezdett felém.
- Zsófikám! Kislányom! – kiabált anyám.
- Isanyám! - sírtam el magam azonnal, és árkon-bokron rohantam felé. Mit bántam én, hogy mezítlábas talpamba tüske fúródik. Nem törődtem én akkor semmivel. Nem láttam mást csak őt. Félúton találkoztunk. Anyám azonnal felkapott. A szívére ölelt és zokogni kezdett. Nem tudom meddig tartott a karjában, nem emlékszem rá… csak arra a drága tekintetre, ahogy a könnyein át végignézett rajtam. Méricskélt, fogdosott...
- Óh, édes kislányom, te még mindig milyen pici vagy! Hát miért nem nőttél egy centit sem? Miért nem állsz eső alá? – csapta össze a kezét, aztán már csak ölelt, ölelt és ölelt. Amíg élek sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor végre hosszú keserves évek után újra átölelt.
***
Utolsó kommentek