Érdekes, attól a perctől fogva, hogy megismertem az apró cédula tartalmát, nem volt különösebb bajom, megnyugodtam. Talán, mert láthatatlanul is éreztem édesanyám óvó "szárnyait". Olyannyira, hogy kifejlesztettem magamnak egy új módszert. Például, ha felmérgesített nagyanyám, vagy valamelyik gyerek, csak ránéztem az anyám által írtakra és lenyugodtam.
Bus bácsi szerint, varázsszöveg volt az a javából. Én pedig hittem neki... és úgy tűnt, türelmesebb lettem.
Mi tagadás vártam az iskolát. Lázban égve vágytam arra, hogy megtanuljak írni és olvasni. Levelet válthassak anyámmal és Anna nénémmel. Fontosnak éreztem, hogy ne legyek rászorulva másokra. Bevallom ezért is örültem annak, hogy az én hozzátartozóim rendelkeztek a betűvetés tudományával. Az igaz, hogy kesze-kuszán, de mégis...
Még az is lehet, hogy "megokosodtam"... és talán még nagyanyám kérges szíve sem tudott annyira bántani, mint annak előtte, igaz olykor értetlenül álltam viselkedése felett. Megmagyarázhatatlan dolgai azonban, már nem bosszantottak úgy, mint azelőtt. Ahogy tudtam, inkább elkerültem. Mégis... volt egyszer valami...
Egy alkalommal, amikor már jócskán augusztus vége felé jártunk, reggel nem találtam a Paprika Jancsit. Arra még emlékeztem, hogy az udvaron játszottam vele, de hogy hová tűnt arról fogalmam sem volt. Eszeveszett keresésbe fogtam, de nem volt sehol. Felkutattam padlástól-pincéig mindent, de nem leltem. Éppen a padlás létrájáról másztam lefelé, amikor nagyanyám hozzám szólt.
- Tilosba jársz Zsófi! Szerencsíd, hogy menünk a malomba, ezé nem kapol.
- Miko? – néztem rá kissé értetlenül, talán csak azért, mert még soha életében nem vitt őrléskor magával. Érdekelt a dolog, így örömmel kezdtem a számomra oly nagy eseményhez készülődni.
- Negyedóra múva gyün a Csiszler szomszéd. Addigra legyé kész! – adta ki az ukászt. Éppen a lakkcipőmet húztam, amikor begördült az udvarunkba a lovaskocsi. Idősebb Jera mondott egy „hóóó Mártont”, kicsit megbökte az ostorral a lovat, aztán az állat megállt. Leugrott a kocsiról.
- Szép jó reggelt szomszédok! No lássuk azt a búzát! – rikkantotta el magát és a halomba rakott búzászsákokból feldobott a vállára egyet. Amikor az összes zsák a kocsira került, felültek nagyanyámmal a bakra. A mama nem nézett rám, úgy mondta.
- Hátra a grábla mellé! Nem férfigyerek vagy te! – hallottam a lekicsinylő szavakat, de kivételesen nem törődtem vele. Még mindig a Jancsi foglalkoztatott, amikor folytatta.
- Vedd le azt a flancos lábbelit! Be van borúva, esnyi fog! Nem urizányi fogunk!– teremtett le azonnal. De mivel a kérése elment a fülem mellett, hagyta a dolgot.
- Curikk Márton! Gyí! – szólalt meg Jera, és elindultunk. Lassan, némán és kényelmesen telt az út. Mi tagadás nem is volt olyan rossz a búzászsákokon elterülve utazni.
A malom a Válicka mellett épült. A hatalmas malomkereket már nagyban forgatta a sebesen száguldó patakvize. Mire odaértünk, csak, egy elég hosszú szekérsor végére tudtunk állni.
- Jeromos bácsi! Körünézek. – súgtam a szomszédnak, még láttam az enyhe rosszalló, de kissé aggódó szemvillanást is, amint észrevette, hogy elindulok a folyó irányába, de szerencsémre nem szólt egy szót sem. Akkor dördült meg az ég először.
Nem nagyon törődtem vele, hiszen, amit láttam maga volt a csoda... a dombok között megbúvó patakvölgy, a gazdagon nyíló vadvirágok lenyűgöztek. Kissé álmodozva nézegettem a vizet, amelynek fehér habjain a viharfelhők mögül előbukkanó nap sugarai táncoltak. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ebben az eufórikus állapotban, csak azt, hogy elmélázva nézegettem a szebbnél szebb kavicsokat és az iskolára gondoltam. Arra, hogy nem is olyan hosszú idő múlva végre tanuló lehetek. Már hallottam a tanítóról is, akit Mészáros Gézának hívtak, és arról is tudomásom volt, hogy leginkább a speciális hajhúzásáról volt híres.
- A Jeráék gyerekinek is huzigájja a haját. – jutott eszembe, amit egyszer a Csiszler fiú mondott és összerázkódtam. Álmélkodásomból, hirtelen gyerekkiabálásra lettem figyelmes.
- Az enyim! – ordította egy hatéves formájú kisfiú és pontosan felém szaladt.
- Nem is igaz. Nekem atta a néni! – felelte rá a másik és messziről láttam, hogy valami színes piros és kékszínű rongyfélén civakodnak.
- Add ide!
- Nem adom! – húzták-vonták, addig-addig amíg a hatéves formájú még hangosabban ordítani nem kezdett.
- Elszakítottad! Na ezé most kapol! Megmonlak! Apaaaaa!
- Nem is igaaaaz! – kezdett menekülni a másik és mindketten futásnak eredtek. Csak az a kék-piros valami maradt a földön, és valami fehéres, ami kilógott belőle.
Odaballagtam. Nem hittem a szememnek. A sárban anyám karácsonyi ajándéka, hevert. Megfordult körülöttem a világ, és mint, akit fejbekólintottak emeltem fel a drága rongycsomót a földről.
Jera talált rám a vízparton, még akkor is sírva öleltem a babadarabokat, amikor hazafelé tartottunk. Érdekes módon nagyanyám egy szót sem szólt. Nem nézett rám, és nem is magyarázkodott.
Késő délután volt, mire befordultunk a házunk udvarára, aztán kipakolták a lisztet. Mire végeztek, éppen az eső is eleredt. Csiszler bácsi is elköszönt és mi nagyanyámmal egyedül maradtunk. Vártam a pillanatot. Fortyogott bennem a gyűlölettel teli düh... azonnal lecsaptam.
- Mama, maga elajándíkozta a babám! – estem neki rögtön
- Mé? Nem játszottá vele!
- De… az… az enyím! – háborodtam fel.
- Kapányi tudná úgy, mint szájanyi! – vágta rá azonnal és magamra hagyott. Aznap este már nem láttam. Átballagott Elvirához, vagy a Tukszához, én, pedig kétségbeesetten, egyedül maradtam. Sokat gondolkodtam, vajon miért tette ezt... aztán amikor nagyobb lettem rájöttem. Annyira gyűlölt hogy képes volt szétfacsarni a szívemet.
Emlékszem, pont a vattacsomót próbáltam visszatömködni, amikor megjelent Magdus.
- Meggyógyul, ne aggóggy. – vígasztalt, aztán eltűnt... és amikor visszatért, előhúzott egy kis dobozféléből tűt és cérnát, aztán valahogy összetákoltuk a rongybabát, és Jancsi, ha nem is a régi fényében, de mégis egyben „pompázott”.
Hosszú és esős napok következtek. Beszorultam az odúmba és megpróbáltam elfoglalni magam. Rajzolgattam az új palatáblámon, amit már az iskolába menet előtt, Anna néném megbízásából, vásárolt nagyanyám. Úgy rémlik, tetszett a dolog, de azért egy idő után betűvetés hiányában, bizony eluntam. Arra is emlékszem, hogy a Magdustól kapott varrókészlettel megpróbáltam valamiféle ruhát varrni a Jancsinak. Gyerekfejjel, akkor úgy éreztem, kárpótolnom kell mindazért, amit a gonosz emberek elkövettek ellene. A padláson talált rongyok megtették a hatásukat, egészen helyre kis baba lett... igaz, kisebb mint eredetileg volt...
- Kár, hogy nem lehet megmosdatnyi. – suhant át akkor az agyamon, no meg még az is, hogy ha nem éri víz vajon miként fog megnőni. Ez a növekedési probléma annyira foglalkoztatott, hogy kicsit meglocsoltam. Vártam a csodát… és akkor… eszembe jutott…
- Én is kicsike vagyok. – mosolyodtam el, mert élénken éltek bennem édesanyám szavai, amikor összecsapva tenyerét, a következőket mondta: „Drága kislányom, te még mindig milyen pici vagy! Miért nem állsz eső alá?”
- Itt a megodás! – diskuráltam el magammal, és a homlokomra csaptam.
Még ma is mosolygok azon, milyen butus is egy kisgyerek. Mert bizony úgy elkapott a vágy azért, hogy még iskola előtt nagyobb legyek, hogy tüstént cselekedni kezdtem.
- Isanya monta, megnyövök. – szakadt ki belőlem. Ezekkel a gondolatokkal az ereszcsatorna alá álltam. Hosszú percek teltek el, de nem nőttem. Álltam becsukott szemmel, de nem történt semmi. Akkor ez jó ötletnek tűnt...
- Nem vónék türemetlen, de fázom. – mondogattam vacogva és nem nőttem egy arasznyit sem. Aztán úgy egy óra múlva, még hallottam, ahogy nagyanyám kicsapja a deszkaajtót, még éreztem, ahogy végigvág rajtam a vesszőseprűvel, és még azt is hallottam, ahogy teli torokból kiabál.
- Istenem mit vétettem! Nyakamba szabadítottad eszt a féleszűt! Te… te átok! Aztán elsötétült minden.
Másnap reggel már lázasan ébredtem és egészen az iskolakezdésig ágyfogságra voltam ítélve. De törődtem is én már azzal, hiszen alig vártam, hogy minél hamarabb beülhessek az iskolapadba.
Aztán egyszer csak eljött az is, és talán már azt sem bántam, hogy semmivel sem lettem magasabb. Vígan kurjantottam el magam Magdusék háza előtt a nagy nap reggelén és szorongva elindultunk a legizgalmasabb utunkra az elemi népiskolába.
(az iskola 2008 őszén, átalakítva, óvodaként üzemel)
***
Utolsó kommentek