Két hétig az iskola felé sem mentem. Senki sem kérte számon tőlem, miért nem teszem tiszteletemet a tudás „palotájában”. Tanítás helyett csavarogtam.
Történt aztán, a második hét közepén, hogy a kisdobos az én nevemet kiáltotta. Izgatottan rohantam a levelemért a postára és boldogan kaptam ki a postás kisasszony kezéből, de amikor türelmetlenül kibontottam, és a kusza betűkre néztem, belém mart, hogy nem tudom elolvasni.
- Kisasszony. Kisasszony. - néztem kérlelve a postásnőre, és bizony nem sok jót láttam a szemében. Rosszat sejtettem. Gondolataim elég hamar be is bizonyosodtak.
- Utoljára olvasom el. Ha nem jársz iskolába, ide ne gyere ilyesmivel! – kapta ki bosszúsan a levelet a kezemből, én, pedig bűnbánóan lesütöttem a szemem. Aztán olvasni kezdett.
Édes kislányom!
Csak pár sort írok, mert a Siffer nagysága mindjárt hazatér a délutáni teáról. Örömmel hallottam, hogy meggyógyultál. Micsoda butaság az eresz alá állni. De még sokkal nagyobb butaság nem iskolába járni! Elért a híre mi történt. Szomorú vagyok. Tudom, hogy gonoszak az emberek, még egy kicsit légy türelmes, gyűlik a pénz, és amilyen hamar lehet, elhozlak Pestre. Tanulj, hogy sose légy cseléd! Anna üzeni, ha elmész az iskolába, akkor a nyáron hazamegy. Csókol szerető anyád, Lina.
- Honnan tuggya? – töprengtem, de azt hiszem mindegy volt, mert már a levél kibontásakor tudtam, ha törik, ha szakad, megtanulok olvasni. Éreztem, hogy van bennem annyi akaraterő és bátorság, hogy felemelt fejjel visszamenjek.
- Így történt, hogy másnap pontban nyolckor az iskolaudvaron hallgattam, amint kolompolni kezdtek. Amolyan tehénkolomp hang volt, amire minden gyerek, elindult a tanterembe. Amikor beléptem, a hangos gyerekcsivitelés abbamaradt. Leültem a helyemre. Néma csend. Aztán belépett a tanító. Rám nézett, bólintott és úgy tett mintha mi sem történt volna. Én, pedig a lelkem mélyén éreztem, elfogadtak.
- Álljatok fel! – parancsolta, majd számolni kezdett. Amikor az utolsó padsorra nézett újra megszólalt. – Ki tud valamit Répás Józsiról? Nem látom a helyén. – tekintett kérdőn az osztályra, de mivel választ nem kapott, csak hozzátette: „kár… ő a legerősebb”. Ezt a megjegyzését, akkor nem értettem, de másnap erre is fény derült. Mint ahogy mindenre szép lassan és aprólékosan.
Mészáros Gézának ugyanis esze ágában sem volt tanítani. Illetőleg csak annyit, hogy azért valami kis írás-olvasás és számolás tekintetében okosodjunk, de ami a legfontosabb volt számára, az hogy a népiskola tanulói megműveljék a kertjében a háztáji földjét.
Úgy teltek a hónapok, hogy év végéig sem tudtam egyedül elolvasni anyám levelét, de mivel más tanító sem közel, sem távol nem létezett, és a szülők sem érezték túl fontosnak az elemiben megtanulható tudományokat, ezért Mészáros tanító korlátlanul kihasználhatta diákjainak kiszolgáltatott helyzetét. Talán ezért is van, hogy emlékképeim is inkább ilyen jellegűek... például...
Egy napon a lányok épp az epreskertet kapálták, a fiúk meg a tyúkólat tisztították, amikor véletlenül kikapáltam egy az ágyás szélébe ültetett virágot. Pechemre a tanító felesége észrevette a fonnyadó virágszárat.
- Géza! Géza! – kezdett sipákolni és a mellettem kornyadozó virágra mutatott. Tudtam, mi következik. Nyakamat behúzva, reszketve vártam, hogy a tanító úr meghúzza a hajamat. Már ismertem a büntetés e formáját, tisztában voltam vele, néhány perc csupán, és testemet elborítja a fájdalom. Furcsa ember volt a tanító, minden vélt vagy valós problémáját rajtunk, gyerekeken torolt meg. Mi nebulók, pedig tűrtük a minket ért megalázó büntetéseket. Így múltak az évek és bizony a fül vagy a haj húzogatáson kívül alig kaptam valamit...
Már a harmadik sorban ültem, persze az is igaz, hogy ebből kétszer az elsőben. Szóval kétszer jártam az elsőt, mire harmadikos lettem. Ez ráadásul annyit is jelentett, hogy három évet majdnem hiába töltöttem a népiskola falai közt, amikor még mindig csak nehézkesen tudtam olvasni. Az íráshoz, számoláshoz is éppen csak konyítottam. Egy napon azonban csoda történt. A tanító a kertből beterelt bennünket a terembe.
- Üljetek le! – parancsolta, s mi szinte egyszerre beültünk a padokba. Értetlenül bámultunk rá. Mire ő.
- Ne nézzetek, mint a birkák az akolban. A jövő héten számot kell adnotok a tudásotokról. A megyéből látogatót várunk. Sok a pótolni való! – mondta ellentmondást nem tűrve és még hozzá tette: „aztán ügyesek legyetek, és véssétek az agyatokba, a tanító alapvető, kihagyhatatlan feladata a nevelés. Elsősorban a munkára, az életre való tanítás! Tehát, aki panaszkodni akar a megyei urak előtt, az, jobban teszi, ha aznap el sem jön az iskolába! Most pedig hazamehettek.” Így történt, hogy aznap már déli harangszóra haza is értem.
A ház üresen tátongott. A tűzhely hideg volt, ennivalónak nyoma sem akadt. Bevallom a dolog egyáltalán nem lepett meg. Miután szemrevételeztem a konyhát, begubóztam, előszedtem anyám legutolsó levelét, azzal a szent elhatározással, hogy megbirkózom a kusza betűkkel… sötétedésig silabizáltam. A tanító urat is igencsak megijeszthették a megyétől, mert a következő napon elkezdődött a tanítás. Az első padsorban ülők rajzoltak, a másodikban lévők olvastak, a harmadikban, ahol én is ültem írni kellett és a negyedikben a nagyok összeadási feladatokat, végeztek. Így töltöttünk kerek egy hetet. Minden nap leckét kaptunk, amit bevallom férfiasan alig vagy egyáltalán nem tudtam megoldani, ezért aztán különböző praktikákat eszeltem ki. Néha azt füllentettem, hogy otthonfelejtettem a palatáblámat, néha nagyanyámra kentem, hogy elpakolta.
Mészáros Géza bosszúságára és ijedelmére a megyei bizottság megérkezésének napja vészesen közeledni látszott, amíg egy hétfői napon aztán el is érkezett. A tantermet a tanítóné előző nap kitakarította, még a lánya Gizi is segített a suvickolásban. A helyiségek ragyogva, fényesen várták, hogy a látogatók megérkezzenek. Kivételesen a sarokban álló vaskályha is frissen lett tisztítva, lába alján, oroszlánkarmai csillogtak a bekandikáló fényben.
Talán még az is elmondható, hogy előző este magam is mindent megtettem a lecke elkészítése érdekében, de sajnos mégsem jutottam túl sokra. Helyette kénytelen voltam egyik újabb trükkömet alkalmazni. Telefirkáltam a palatáblámat. Még rajzolgattam is rá, aztán elcsiszatoltam az egészet. Nevetségesre sikerült, művem ugyanis egy nagy alaktalan paca lett a tábla közepén.... Másnap iskolába indultamkor a hónom alá vágtam a "maszatot"...
Mire bekolompolt a tanító a városi urak már túl voltak a tanítóné körtepálinkáján, ezért jókedvűen és mosolygósan igyekeztek megtekinteni az elemi népiskola diákjainak bemutatóját. Amikor a tanterembe léptek, vigyázzállásba pattantunk, aztán egy „Dícsértessék a Jézus Krisztus” után, némán hallgattuk a tanító pátoszos előadását, ami a tudatos, programszerű felelős nevelésről szólt. A városi urak meg csak bólogattak.
Emlékszem, amikor befejezte, robbant a bomba! Következett a bemutató óra. Sohasem éreztem magam okosnak a többiek között, sőt világosan sejtettem, hogy hatalmas lemaradásban vagyok, de a csavaros, józan, paraszti eszem miatt a tanító rajtam keresztül kívánta alátámasztani az általa mondottakat, és az én elkészített leckémmel próbált példát mutatni. Azt remélte csak kifundáltam valamit... és igaza is lett!
- No, Kovács Zsófi hozd ki a palatáblád! – hallottam meg hirtelen a nevemet és felugrottam, mint akit bolha csípett meg. Könyörgő szemekkel néztem rá, de hajthatatlan maradt.
- Gyerünk. – nógatott, mire én felkaptam a táblát és gyorsan újra a hónom alá tettem.
- Nyugalom, nyugalom. – mondogattam magamnak és összeszedtem minden bátorságomat.
Az asztalnál minden szempár rám szegeződött. Tekintetükkel kérdőn néztek rám. Én, pedig lassú mozdulatokkal előhúztam a táblát, de mire az előkerült már mindenki nevetett. Legfőképpen Mészáros tanító, akinek megkönnyebbült arcán láttam, hogy kivételesen díjazza a maszatolós mutatványomat... a hónaljban, pulóverrel letörölt palatábla ötlet tetszett neki...
A megyei urak távozása után az iskolába visszaállt a régi rend, de ettől a naptól fogva a tanító soha többé nem húzta meg a hajamat. S bár a következő egy évben is inkább kapáltunk, mégis negyedik év végére már tudtam írni és olvasni és a számolással és a többi tantárggyal sem volt bajom.
Eltelt, tehát újabb öt év az életemből. 1938 nyár elején, tizenkét évesen, még mindig szorongva vártam a pesti híreket. Éreztem, egyszer eljön az én időm. És az idő végre, eljönni látszott.
***
Utolsó kommentek