- Istenkém. Pest. – csodálkoztam rá minden pillanatban, a számomra még sohasem látott érdekességekre. Még ma sem tudom elmondani, mi zajlott le bennem, de úgy gondolom, elképzelhető bárki számára, hogy mit érezhet egy vidéki kislány, amikor hirtelen a hőn áhított nagyvárosba csöppen.
Én mindenesetre, mindenen álmélkodtam. Hihetetlenül furcsa volt számomra a forgatag, a nyüzsgés és az emberek sokasága. Én, aki addig, csak apró falusi házakat, gesztenyést, szegfűágyást, zöldségeskertet és egyszerűen öltözött falusi embereket láttam, most egy egészen más világba érkeztem. Nem győztem a fejemet forgatni. Az utcákon autók tülköltek, és csilingelve villamosok jártak. A házak hatalmasak, cifrák és hivalkodóak voltak és utólag bevallom egyáltalán nem is tetszettek. Nem éreztem én rosszul magam, csak minden olyan volt, amilyet még sohasem láttam. Nem volt erdő, nem volt domb, és nem volt Válicka sem és valahogy még a levegő is más volt.
Ma már persze mosolygok mindenen, főleg az első villamoson eltöltött élményeimen, de akkor bizony elég furcsának véltem. Több évtized elteltével, még most is derülök, azon, amikor a járműre felszálltamkor mindenkinek „Dícsértessékkel” köszöntem, és feleletként értetlenkedő arckifejezéseket kaptam. Sőt! Egyenesen megmosolyogtak. Akkor persze, azt sem fogtam fel, hogy miért nevetnek az ártatlan megjegyzéseimen, és miért néznek olyan furcsán rám, amiért egészen másképp beszélek, mint ők.
Néném az első pillanattól fogva, megpróbált mindent megtenni azért, hogy az alkalmi „városnézésen” jól érezzem magam, de valahogy szegénynek, ez csak félig-meddig sikerült. Valamiért nem találtam a helyem. Amíg ő a villamosablakon keresztül mutogatott én különös szemforgatással próbáltam beszippantani a látványt.
- Ez itt a Gellérthegy. Nézd milyen szép! – nyújtotta ki a karját lelkendezve, amikor egy kanyar után megálltunk. Felém fordult, széles mosolyában vibrált a szeretet és szemmel láthatóan élvezte, hogy megismertetheti velem a város egyik hírességét. Soha életemben nem láttam még ekkora sziklahalmot… nem is értettem mitől lehet ennyire csupasz egy hegyoldal, csak, mert akaratlanul is összehasonlítottam a zalai dombokkal és azzal a feledhetetlenül gyönyörű látvánnyal, amit akkor élvezhettem, amikor a bocföldi dombtetőről átnéztem a gellénházi szőlőskertekre.
- Azok szípek, igen… de ez? – gondoltam magamban és nem tudtam elképzelni, hogy mit lehet kedvelni egy ilyen parlagon hagyott hegyen… aztán csodálkozásomnak hangot adtam.
- Néném, oszt hun vannak a szőlőtükék? – néztem rá értetlenül, mire ő elnevette magát.
- Itt nincsenek szőlőtőkék, ez város. Itt csak szép házak vannak! – próbálta menteni a menthetőt. Ettől persze nem lettem okosabb és az-az igazság, hogy változatlanul nem értettem semmit. Egyre álmélkodóbban néztem. Az elsuhanó tájon látott házak olyanok voltak, mintha nem is a földön jártam volna. Nem hogy szépek nem voltak számomra, de háznak sem neveztem azokat. A legfőbb fejtörést, pedig az okozta, hogy…
- Mé nincsenek kimeszeve? – tudakoltam tovább, miközben az utazóközönség már hangosan kuncogott, és ha addig nem, azután már biztosan tökéletes volt fejemben a zűrzavar.
- Szépek ugye? – kapcsolódott be a beszélgetésbe anyám.
- Nem szípek. Nincsen rajtuk mísz. Kifelezetten, csúnyák. Illen nem vót minálunk. – nyilvánítottam ki a véleményemet. Bár ne tettem volna, mert a körülöttem állók akkor már mind rajtam nevettek. Úgy elszégyelltem magam, hogy egész hazáig nem szóltam többet. Csak szorongattam édesanyám kezét, amíg le nem szálltunk.
A szó hogy „haza” rejtélyt takart, mégis elégedetten gyalogoltam. Már nem volt bocföldi otthonom, és még nem ismertem a pestit, és valójában elképzelni sem tudtam, hol fogom álomra hajtani a fejem, és milyen is lehet egy bérelt lakás, és kik élhetnek még arra… és mikor érünk oda… és… és… vibrált bennem számtalan sok kérdés. De mivel akiket szerettem velem voltak, ez már egyáltalán nem is tűnt annyira fontosnak. Fáradt voltam a hosszú utazástól, mégis úgy éreztem, velük a világ végére is elmennék.
- Mindjárt otthon leszünk. – hallottam néném megjegyzését. Aztán, amikor befordultunk az utcánkba, elolvastam a sarkon látott táblát.
- Millen fura egy név. – jutott eszembe, de már nem maradt sok időm, hogy rágódjak rajta. Megálltunk egy kapu előtt. „Városmajor utca 30.” hirdette az írás és én megadóan léptem át új hajlékom kapuján.
Először azt hittem az egész ház a miénk, talán, mert azt gondoltam, ennyi évi spórolás után egy palotában fogunk lakni, aztán, amikor befordultunk már csak egy házrészt képzeltem el. És amikor kissé előrébb mentem a járdán, már csak egy lakást gondoltam magunkénak, de kiderült ebben is tévedtem…
Az apró kétszobás, konyhás és mosókonyhás lakás egyik szobájában ugyanis albérlők laktak, azért, hogy anyámék fizetni tudják a havi bérleti díjat. S bár a mosókonyha addigi életemhez képest luxusnak tűnt, valójában egy idő után rá kellett jönnöm, mennyire szegények vagyunk. De Pest az mégiscsak Pest volt, mert anyámat és Anna nénémet jelentette… és egy új életet, amely elkezdődött abban a pillanatban, amikor leszálltam a vonatról.
***
Utolsó kommentek