Nem sokáig tartott a berendezkedésem. A lisztes zsák tartalmát egy nyikorgó ajtajú szekrénybe pakoltam, ahol kaptam egy polcot. A családi kép, felkerült az ágyam fölé. Édesanyám megigazította, hogy egyenesen álljon, aztán kivezetett a konyhába.
- Remélem éhes vagy, mert Anna finomat főzött. Nagyon készült. - invitált a konyhaasztal mellé és én boldogan láttam neki az ünnepi káposztástésztának. Leírni sem tudom milyen csodálatos érzés volt a vacsora utáni esti ima az édesanyámmal. Még azzal sem törődtem, hogy a szomszéd szobában hangosan veszekszenek, és az sem érdekelt, hogy az általam elképzelt palota csak néhány szegényes, helyiségből állt. Soha életemben ilyen boldog még nem voltam.
Néném, eleinte mindenhová magával cipelt. Azt hiszem, önként vállalta, hogy megismerteti velem a környékünk rejtelmeit. Megmutatott minden boltot, üzletet. Végigvezetett a környező utcákon. Hála neki, így viszonylag gyorsan sikerült megismernem a szűkebb környezetemet. Ahogy múlt az idő, önállósítottam magamat, ez, pedig azzal járt, hogy egyre messzebb merészkedtem. No persze, megmaradt az a jó szokásom is, hogy változatlanul nagyon szerettem csavarogni. Néha előfordult, hogy eltévedtem. Apránként gyűjtöttem a tapasztalatokat. Minden érdekelt. Élveztem, hogy az emberek másképp figyelnek rám, mint Zalában. Csak később, néhány hét elteltével jöttem rá, hogy tőlük idegen szóhasználatom miatt „furabogárnak” tartottak, de leginkább azért, mert Budapest egyik legelitebb negyedében laktunk, ahol nagy feltűnést keltetett egy Dunántúlról pottyant, különös beszédű, aprócska leány.
Teltek a hetek és én egyre bátrabban mászkáltam. Hosszú tanulmányutakat tettem a környező házak között, és a nyár végére, már úgy ismertem a környéket utcástul, házastul, mintha világéletemben ott éltem volna. Nagyanyám távollétét nagyon is jól tűrtem… sőt boldoggá tett, az a tudat, hogy több száz kilométer távolságra él tőlem.
Barátaim viszont, nagyon hiányoztak. Nem úgy, mint az albérlőnk ragyásképű gyereke, akit költözésem másnapján ismertem meg, és az első pillanattól kezdve, ki nem állhattam. Pokolian bosszantott a jelenléte, többek között azért, mert, ha kellett, ha nem, folyton öltögette a nyelvét.
- Beeee! Beszédhibás vidéki liba! – csúfolódott sokszor, és ha tehette, rám csapta az ajtót.
- Te piszok csekmet! – kiabáltam utána olyankor, amin ő még inkább nevetni kezdett úgy, hogy pulykatojásszerű fején kidagadtak az erek. Persze ilyenkor nekem sem kellett több. Nem voltam én elveszett gyerek. Tudtam én úgy keresztbe tenni a bevásárlókosarat, hogy orra bukott rajta abban a pillanatban, amikor kidugta az ajtójukon a lábát. Megvallom azt is őszintén, hogy időnként még a különleges bosszúállástól sem riadtam vissza. Volt is egy ilyen esetem. Nem kis fejtörésembe került, de egyszer különös tervet eszeltem ki. Addig kúsztam-másztam a kertben, amíg össze nem szedtem egy zacskóra való szentjánosbogarat.
- Zalai gyerek vónék. Nem fogol te kifogni rajtam. – röhörésztem magamban. Igazság szerint, mindig is tudtam, hogy, az aprócska állatkák elég látványosan világítanak a sötétben. El is képzeltem mindjárt, hogy milyen jól festenének a szomszédunkban. Aztán amikor nem voltak otthon szépen besettenkedtem a szobájukba és kiengedtem őket. Lett is nagy riadalom estére. Egészen szépen áthallatszott az ordítozásuk. Nem mondom, elégedett is voltam a nagy mutatvánnyal. Talán kicsit vigyorogtam is a szomszéd szobában. Később még néném is megjegyezte, milyen gyengetermészetű albérlőink vannak, aztán, mint a cinkosok összebújva kuncogtunk és hallgattuk, amint csörögve-zörögve keresgélik a szentjánosbogarakat. Hízott is a májam, amikor őt verték meg helyettem.
- Akko ez is megvót. – dörzsöltem össze a tenyerem, amikor a pulykatojás bömbölni kezdett, és azt hiszem, ha addig nem is sejtette, utána már biztosan tudta, hogy nem igazán érdemes ujjat húzni Kovács Zsófiával. Ezután, az eset után, kicsit ugyan, unalmas lett az élet de a ragyásképű javára legyen mondva, hogy attól a naptól fogva került, mint a kolerát.
A napok repültek és egyre inkább közeledett az iskolakezdés. Néhány hétig nem gondoltam bele, milyen is lesz majd, ha elérkezik a tanévnyitó. S bár a környékünkön éltek még korombeli gyerekek, akikkel játszhattam, volna, velük azonban nem barátkoztam. Talán mert, nem igazán érdekelt a pesti babaruha kollekció és az illemtan sem foglalkoztatott. Ők maguk is, túl puccosak, kényeskedők voltak, és egyáltalán nem hasonlítottak sem Magdusra, sem Bus Pistára. Így aztán, jobban éreztem magam egyedül. Bánatomra azonban az iskola vészesen közeledni látszott. Egy este szegény anyám és Anna néném kénytelen volt rádöbbenni arra, hogy a zalai népiskola elemi oktatása nem túl sokat ért. Sem írni, sem olvasni nem igazán tudtam, számolni még kevésbé, a többiről meg már nem is beszélve, ezért úgy döntöttek ismét ki kell járnom, az elemi népiskola utolsó évét.
Őszintén bevallom, kicsit rosszul esett, hogy meg akarják ismételtetni velem, azt, amit már egyszer elvégzettnek hittem, a másik baj, pedig az volt, hogy egyáltalán nem füllött hozzá a fogam. Gondolataimban, csak egy egészen egyszerű zalai lány voltam. Ráadásul irritáltak a pesti kényeskedők. Észrevettem, hogy tökéletesen elütök tőlük. Nem vagyok sem elkényeztetett, sem finnyás. Inkább tanulatlan, nyughatatlan, csavaros eszű vadóc. Én, a sárhidai fattyú, aki a valóságot egy odúban és nem a rózsaszínű lányszobámban álmodtam. Akinek a kovács érzéstelenítés nélkül húzta ki a fogát, akit megaláztak, megvertek, és aki kétévente ejthette ki a legszebb szót „édesanyám”. Én Kovács Zsófi, az egyszerű „mezitlábas” apa nélküli lány… - járt akkor a fejemben, de persze ezt sem anyám, sem néném nem látta rajtam. Ugyan, miért is mondtam volna el nekik a kétségeimet? Nekik, akik mindent megtettek azért, hogy boldog legyek.
Éppen ezért, az évnyitó napján kiöltöztettek. Külsőre a legdivatosabb lettem, de belül nyugtalanságot éreztem, féltem a megmérettetéstől, saját tudatlanságomtól, és attól hogy hiányosságom hamarosan kiderül. Megszégyenülök.
1938, szeptember elején hármasban indultunk a zugligeti iskolába, ahol édesanyámék reményei szerint felkészítenek majd a polgári iskolába való felvételimre. Anna néném mosolyogva irányítgatott, az új nebulók közé, ahonnan apró termetem miatt egy csöppet sem lógtam ki. Nem nagyon éreztem jól magam. Az ünnepség sem tetszett. Nem voltam én hozzászokva az ilyesfajta cirkuszokhoz. Nekem odáig, az iskola egyet jelentett a kapálással, locsolással és gereblyézéssel. Az új ruha, amelyben feszítettem, szorított és a körülöttem álló gyerekek arckifejezései sem ígértek túl sok jót. Így aztán egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy végre befejeződjék a felhajtás.
Az igazgató záróbeszéde után, felvittek bennünket az osztályterembe. Engem, leültettek a második sorba. Összegömbölyödtem, ahogy csak tudtam, de észrevettek. Minden szem rám szegeződött. Nem mertem felnézni. Attól féltem, hogy valaki azonnal megszólal: „Ez mán meg minek gyütt? Nízzítek itt a fattyú!”, de helyette egészen más történt.
- Isten hozott köztünk. – mondta Szerényi Albert, a tanító és mosolyogva folytatta. – Gyerekek engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Kovács Zsófiát, az új osztálytársatokat. Zalából érkezett, pontosabban Bocföldről. Ő is napközis lesz, mint ti. Legyetek szívesek mindenben a segítségére lenni. – fejezte be a bemutatásomat.
- Mutatkozz be Zsófia! – súgta, amitől én nagyon zavarba jöttem.
- Zsófinak hínak. Bocföldérű gyüttem. – mondtam ízesen.
- Gyüttem… gyüttem, hallottam vissza mindenfelől. Egyszer csak, kitört a nevetés.
- Ettül tartottam. – riadtam meg azonnal, de Szerényi tanár úr kisegített.
- Micsoda dolog ez? Elég! – intett csendet a tanító. Én, pedig megszégyenülten, sírással küszködve lerogytam a helyemre. Csend lett. Abban a percben eszembe jutott nagyanyám.
- Itt se köllessz! – véltem hallani távoli hangját, és ennek ellenére azt sem bántam volna, ha gúnyos arckifejezéssel ott állna mellettem, csak Zalában lehessek. Magdusnál a Kányáson, az odúban, vagy bárhol, csak ne itt. – tépelődtem magamban és aznap már nem szóltam többet. Este, anyámnak alaposan elsírtam magam. Zokogva borultam az ölébe, úgy panaszkodtam.
- Nem menek többé! – visítottam, de Anna néném okos meggyőző szavai és édesanyám egyetlen mondata azonnal visszatántorítottak.
- Egy Kovács soha, de soha, nem adja fel! Érted? – nézett erősen a szemembe és én azonnal tudtam, hogy igaza van.
***
Utolsó kommentek