A BŰVÖS KÉP

Így történt, hogy másnaptól megkezdődtek a pesti tanulmányaim. Anyám és Anna néném ismét kiöltöztettek, mint azt a bizonyos Pistát. Valahogy, egyszerre szerették volna bepótolni az életemben azt, ami addig elmaradt. Megmutatni a világnak, hogy különb gyerek vagyok mindenkinél… az ő gyerekük… ezért aztán, rám akasztottak, belém tömtek volna mindent, ami csak létezett. Iskolába is így indultam… megpakoltak mindenféle jóval és reggel útnak eresztettek azzal a reménnyel, hogy híresen jó tanulója leszek a zugligeti népiskolának. Köztünk legyen mondva, én ebből a hírest megvalósítottam…

class="MsoBodyTextIndent" style="margin: 0cm 0cm 0pt 18pt; text-align: justify">Ez az egész, az első napon azzal kezdődött, hogy undorral félretoltam a kiosztott feketekenyeret és a savószínű tejet. Vidéki lány létemre, bevallom, én azoktól addig, mindig csak jobbat ettem és ittam. Ezért aztán, nevetgélve nézegettem a kenyérnek titulált valamit, és azt a löttyöt is, amit a hatalmas bögrékben kiosztottak. Ma már tudom, nem szép dolog volt tőlem, amikor fintorogtam a petyhüdt gyümölcsöket látván, és az sem, hogy semmi kincsért meg nem ettem a nyamvadtnak titulált és szőlőnek nevezett bogyókat. E helyett az ételre nézve, összerázkódtam.

- Illet én nem eszek! – jelentettem ki minden alkalommal határozottan, amin többen is megrökönyödtek.

- Óh! A kényes dáma! Illet nem eszik! Még illet! Heheheeee… – húzta el osztálytársnőm, Eta a száját, aztán egyre harsányabban nevetni kezdett. Igaz, ami igaz, ezt sohasem felejtettem el neki. A Kovácsféle visszavágás azonnal megkörvonalazódott. Kivitelezésére pedig, egy kicsit később került sor. Akkor, amikor eljött a megfelelő alkalom…

Pechére előttem ült és valahogy az idő múlásával és a bátorságom növekedésével egyre jobban kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy a kezeim közé veszem a hosszú copfokba fonott haját, ami fejbólintásaira időnként meg-meglibbent az orrom előtt és egyszerűen irritált. Eta egyébként is, amolyan piszkálható lány volt. Velőtrázó sikításain, akkorákat nevettünk, hogy néha akarattal kiprovokáltuk. Ebben segített a hajhúzásos technika.

Érdekes, most, hogy így visszaemlékszem egy számtanórán, valószínűleg unalmamban, egyre Eta copfját lestem. Valahogy jobban ingerelt, mint máskor. Aztán már csak egy pillanat műve volt. Akkorát rántottam rajta, hogy a fejét is beverte. Süvített is, mint a sziréna. Az osztály azonnal felbolydult. Szerényi tanító dühösen indult felém. Felugrottam.

- Te… te… átok! - forgott a nyelve mérgében és kergetni kezdett.

Emlékszem nem tudott megfogni, de még megközelíteni sem. A jól bevált bocföldi technika, amit csak „nagyanyám előli futásnak” hívtam, győzedelmeskedett a tanító úr felett. Aztán, amikor eluntam a kergetőzést egy alkalmas pillanatban kiugrottam a földszinti tanterem ablakán.

Pont egy rózsabokor kellős közepébe pottyantam. Mi tagadás nem esett jól a „töviskoszorú”, éppen ezért úgy kipattantam, mint akit a bolha csípett meg. Gyorsan megkerültem az iskolát és bebújtam a lánymosdóba. Úgy gondoltam, oda mégsem jön be férfi. Sokáig kucorogtam, mozdulni sem mertem, mert még mindig fülemben csengett a tanító úr utolsó néhány mondata. „Kerülj csak a kezem közé, Kovács! Olyan intőt kapsz, hogy megemlegeted!”.  Szó szerint kussoltam.

Már délután volt, amikor először hallottam némi motoszkálást. Megkönnyebbülten ismertem fel Tafi néni, a takarítónő csoszogós lépteit. Kilestem.

- Ki van bent? – érdeklődött kíváncsian, amikor meghallotta a mocorgást.

- Én. – feleltem halkan.

- Ki az, az én?

- Kovács.

- Miért?

- A tanító úr meg akar verni!

- Meg akar verni? No, de miért? – tudakolta.

- Nem tudom, nem tettem, semmi rosszat. – füllentettem és még akkor is ártatlanságomat bizonygattam, amikor Tafi néni késő délután kiengedett az iskola kapuján. Másnap félve mentem a tanításra és pechemre azonnal a tanító úr karjaiba futottam.

- Na, te jómadár! Csak előkerültél! Kár volt hazaszaladnod! – fogta meg a fülemet. Húzni kezdte, és akkor, mint egy angyal a mennyből, éppen szemből jött Tafi néni.

- Jaj tanító úr! Ne, tessék már bántani ezt a segítőkész, jó gyereket! Nem csinált ez semmi rosszat! – tette csípőre a kezét, de még előtte jó hangosan és nyomatékosan letette a kezében himbálódzó felmosóvödröt. Szerényi elnevette magát. Elengedte a fülemet.

- Segítőkész? Ez remek! Akkor szépen mától kezdve, egy hónapig ő takarít, ha nem, akkor megkapja az intőjét! – felelte Tafi néninek.

Akkor határoztam el, hogy megjavulok. Tafi néni helyett takarítottam, és attól a perctől igyekeztem simulékonyabb és megértőbb lenni. S bár még mindig megmosolyogtak egy-egy furcsán mondott szóért, valamiért mégis, kezdtek elfogadni a gyerekek. Végleg pedig, egy esős tavaszi napon sikerült.

Joli néni a természetismeret tanárnőnk a szüret rejtelmeibe akart bevezetni. Ma sem emlékszem miként került szóba pont tavasszal ez a téma, de tény az, hogy Joli néni az osztályhoz fordulva feltette a nagy kérdést.

- No gyerekek, ki tudná lerajzolni a táblára egy szüret fontosabb folyamatait? Akinek sikerül, az kap egy ötöst. – nézett ránk. Hevesen dobogni kezdett a szívem.

- No helyén vagyunk. Végre, valami értelmes tananyag, amit én is tudok. – gondoltam és mindkét kezem a magasba lendült. Mivel rajtam kívül senki sem jelentkezett a tanárnő azonnal kiszólított.

- Zsófi! Gyere!

- Joli néni kérem… - kezdtem akadozva. – Én nem tudok rajzolni, de… de… elmesélem. Jó? – néztem rá esedezve, amire ő megbiccentette a fejét.

És akkor… meséltem, meséltem és meséltem. A zalai dombokról, az érett szőlőszemekről, a hátyiról, amibe szüretkor a szőlőt szedték, a présről, a mustról, a kénezett hordókról, a zalai, noha borról. A szüretelő emberekről és talán még egy szüreti nótát is elénekeltem. Észre sem vettem, hogy egész órán, csak én szónokoltam. Osztálytársaim és tanárnőm is tátott szájjal hallgattak. A hévtől elöntött a pír és óra végén, Joli néni akkora ötöst írt a naplóba, hogy majdnem kilógott a rubrikából… és akkor életemben először körbevettek a gyerekek.

Megtört a varázs. Boldogan éreztem, hogy valamit, sokkal jobban ismerek, mint ők. Végre van valami, ami jó az életemben. Úgy rémlik, a sikerélmény erőt adott és megváltoztatott. Az a vadóc lány, aki én voltam, szép lassan elviselhető teremtés lett. Képes voltam alkalmazkodni, elfogadni másokat. Ez azonban nem változtatott az alapvető gondolkodásmódomon. Akárkivel nem barátkoztam és természetesen, semmiről sem mondtam le, amit addig szerettem.

Attól fogva, figyeltem az órákon és mérhetetlen szorgalommal tanulni kezdtem. Kitartásommal és vasakaratommal, ha lassan is, de behoztam a lemaradásaimat, ami azért ahhoz nem volt elég, hogy jó bizonyítványom legyen, de arra azért igen, hogy egy közepes szintet megüssek.

Esténként már nem volt szükségem a szent bibliára, mert édesanyám karjaiban aludhattam el. Az annyira vágyott szeretet is végre rám talált. Kezdtem érezni, hogy élek, lélegzem. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy az elithez tartozó lányok között sohasem lesz helyem.

***