- Elit… a szó, aminek a jelentését, akkor még csak nem is sejtettem, de valójában, nem is igen foglalkoztatott. Boldogan rohangáltam Pesten és lassan, kezdtem városivá formálódni, ami persze nem jelentette, azt, hogy egy-egy zalai szó nem csúszott ki a számon. Nevetséges helyzeteket teremtve, leginkább akkor, ha izgultam vagy valaki felbosszantott. Ez a szokásom a mai napig megmaradt. Belém égett örökre.Valójában, akkor, szerencsésnek éreztem magam, mert egészen jól elboldogultam. A helyet, ahol laktunk, megszerettem és már albérlőnk ütődött gyereke sem zavart. Úgy látszott a ragyásképű örökre megtanulta a leckét, mert a látásomat sem bírta.
Gondtalanul teltek a napjaim. Minden nap találkozhattam anyámékkal és amolyan édes hármast alkotva hosszú derűs, bohókás estéket töltöttünk együtt. Mindez persze annak volt köszönhető, hogy Pestre költözésem előtt, édesanyám érzékeny búcsút vett a Siffer családtól és drága néném is megunta a cselédsorsot. Anyám szakácsnő lett a svábhegyi tüdőszanatóriumban, néném, pedig takarítónői állást kapott egy kémiai laborban. Amolyan kötött munkaidősök lettek. Persze miattam tették. Az álmainkért, hogy együtt lehessünk, és én is úgy élhessek, mint bármelyik másik gyerek, akit a nap végén, meleg étel és igazi otthon vár.
Leírni sem tudom, milyen sokat jelentett számomra a törődés, a jelenlétük. S bár tengernyi nehézségeken mentek át, mégis úgy emlékszem kifogyhatatlan jókedvük megfűszerezte mindennapjaimat. Ma úgy hiszem, másképp nem is tudták volna elviselni, azt a sok akadályt, amit nap, mint nap le kellett küzdeniük. Szegények voltunk, mint a templom egere, nem volt semmink, és mégis mindig megtaláltuk az élet fényesebb oldalát.
Emlékszem például egy napon, amikor „szüleim” különösen jó kedvvel érkeztek haza a munkából. Valamiért újra, Siffernén köszörülték a nyelvüket. Már a kertből behallatszott viháncolásuk.
- Aztán, ne menjen túl messzire Lina, mert nem tolerálom, ha a cselédség nem érkezik időben. - csücsörített a szájával édesanyám, ahogy utánozta őnagyságát.
- Tudja kedves Lina, mennyire süt a nap korán reggel a hálóban… és ez a migrén… megőrülök. – tette kényeskedve Anna néném a halántékára a kezét és mindketten hahotára fakadtak. Az egészből semmit sem értettem, de jókedvük egy pillanat alatt rám ragadt. Mosolyogva siettem eléjük. Tudtam, a saját nyomorúságunk nagyítja fel, és teszi nevetségessé azt a világot, ahová sohasem tartoztunk.
- Nicsak a kisasszony! – forgatott meg Nyénye örömmel és nyomban egy hatalmas puszit adott az arcomra.
- Óh! Milyen szépek vagyunk ma! – nézett rám édesanyám ragyogva és azonnal elújságolta az új híreket, aminek első pillanatban egy csöppet sem örültem. Nem úgy, mint ők, akik a spórolás és a további iskoláztatásom szándékával határozták el, hogy ismét csomagolni fogunk.
- Elköltözünk. – mondta egyszerűen anyám. Nem értettem miért. De, mivel kérdőn néztem rá magyarázatba fogott.
- Találtunk a Csermely utcában egy olcsóbb albérletet.
- Félre kell tennünk valamennyit. Most, hogy befejezted az ismétlőiskolát, nemsokára polgáriba mész. - magyarázta meg néném.
- És… mikor megyünk? – néztem rájuk kutakodón.
- Jövő héten. – hangzott anyámtól.
- Máááár?
- Igen. Lassan itt a felvételi időpontja.
- Felvételi? De… hová? – kérdeztem kíváncsian és úrrá lett rajtam a pánik.
- A Marczibányi leányiskolába. – válaszolt Nyénye és én semmivel sem lettem okosabb.
Négy nap múlva pakolni kezdtünk és egy hét múlva egy idegen világban találtam magam. Érdekes, amennyire féltem tőle, annyira kellemesen csalódtam. A villa, amelynek alagsori lakását kibéreltük, egy jó nagy telek tetején trónolt, előtte parkszerű, gyepes területtel. Két oldalon az út mentén kőből készült padok voltak, pihenőül szolgálva a ligetet élvezőnek. Közvetlenül a ház előtt egy márványba vésett nőalak pompázott. A szobor olyan volt, mintha élne. Emlékszem többször is körbejártam a kaviccsal borított közlekedőt, hogy megcsodálhassam a számomra ismeretlen művész alkotását, mert ilyen szépet még sohasem láttam. Ki is találtam, mi mindent fogok a szőnyegszerű pázsiton játszani, sőt még arra is vetemedtem, hogy elképzeltem az út menti kőpadon majd pihengetni fogok… persze később kiderült, hogy ez azért mégsem ennyire egyszerű. A főbérlőnk ugyanis egy gazdag, vallásos zsidó volt. Elvárta, hogy csend, rend és nyugalom legyen nem csak a kertben, de az egész portán is. Már első nap megtiltott mindent, kivéve azt a közlekedést, ahogy eljuthattunk a bérleményünkbe.
Nem dicsekvésre méltó, de elismerem, néha majdnem megőrültem, a kíváncsiságtól, mert, amolyan csendes, láthatatlan emberek voltak. Én magam sohasem vettem észre, hogy kimozdultak volna a házból. Talán ezért is izgatott annyira mit művelhetnek nap, mint nap a felettünk lévő lakásban. Bevallom férfiasan ezért, aztán nem győztem leselkedni, hallgatózni, de sajnos sokáig hiába.
Egy hétköznap reggel azonban, furcsa hangokra lettem figyelmes. Különös elnyújtott nyivákolásra.
- Na vígre valami rendkívüli. – járt át az izgalom és óvatosan felmásztam a szoborra. Ügyes lány voltam, egy cseresznyefa után meg sem kottyant ez a kis szobormászás. Úgy tűnt sikerrel veszem az akadályt, mert, amikor a nyakába ültem, belestem az emeleti ablakon. Amit ott láttam, először megrémített. A házi úr fején valamilyen, bőrszíjféle lehetett és éppen a kezére is hasonlót tekert. Aztán amikor a tekeréssel elkészült, hajlongva gajdolni kezdett. Megmerevedtem, mint az alattam lévő szobor… ám nem sikerült észrevétlen maradni. Hiába, a Kovács vérem csak kiütközött, mert amitől először megijedtem, egy perc múlva olyan mulatságossá vált, hogy kuncogni, majd jó hangosan nevetni kezdtem. És akkor… potty! Megbillentem és hahotázva a földre estem.
- Megállj! – sziszegte rám az ablakból a főbérlő, aki úgy nézett ki, a szíjakkal, mint valami bukósisakos földön kívüli lény.
- Millen kalangyos ez a férfiember, jaj… juj… - fetrengtem hasamat fogva és aztán már csak néném méregbegurult arcára emlékszem.
- Na! Pacsai Zsófi… sütemény, gyümölcs, csokoládé és cukor két hétig nincs! – hangzott a büntetés, de bármennyire is szerettem, amit megvontak tőlem, valahogy még ez sem bosszantott. Még akkor is röhögtem, amikor beparancsolt az udvarról. Aztán amire a büntetés két hete letelt, újra költöztünk. Mutatványomért ugyanis, kiraktak minket.
***
Utolsó kommentek