Nem akartam én gondot okozni. Álmomban sem hittem, hogy miattam a még alig bepakolt lakást máris kipakolhatjuk. Újra lekerül a kép a falról, és már megint csomagolunk. Nem mondanám, hogy megdicsértek, de, mint minden csoda ez is csak három napig tartott. A Kovács családban elkeseredésnek nyoma sem volt, talán azért, mert csínytevésem csak elősegítette, amiről anyámék már elég régóta tanakodtak. Nevezetesen arról, hogy kölcsönből házat vesznek. Igaz, kicsit még takarékoskodni akartak, de ily módon ez meghiúsult. Akkor nagyon szégyelltem magam, hogy miattam eladósodnak. Gyötört, furdalt a lelkiismeret, ezért aztán elhatároztam, hogy mindenképpen jóváteszem a meggondolatlanságomat. Többé nem csalódhatnak bennem! 
Megfogadtam, hogy valóra váltom anyám álmait, ha már egyszer az övéi nem valósulhattak meg. Tanulni fogok. Azzá válok, amivé szeretné. Okos, ügyes, dolgozó polgári lánnyá. Varrónő leszek. Önálló elképzelésekkel, munkával és jó fizetéssel, hogy soha ne szoruljak senkire.
- Ó én drága anyám! – érzékenyülök el mindig, ha eszembe jut, mi lett volna jobb. Ha ő tanult volna, de akkor, esetleg nem lennék én. Kovács Karolina vágyai, ugyanis még Zalában kezdődtek. Ifjú és gyönyörű lányként azt gondolta tanult bába lesz. Elvégzi a Bábaképző Intézet kétéves tanfolyamát. Világra segíti a zalai gyerekeket… édesanyám, a drága, aki csak egyre nem számított. Rám, meg, hogy cseléd lesz Budapesten.
Ilyesmi járt a fejemben, de aztán elhessegettem magamtól minden keserű gondolatot, adtam a családi képen a szokásos helyekre egy leheletnyi puszit, szentesítve a saját fogadalmamat, és átjárt valami egészen fennkölt érzés. Végleges elhatározásra jutottam, ha törik, ha szakad engem, bizony felvesznek az új iskolába… és, hogy mindezt megfogadtam már nem is tűnt olyan szörnyűnek a lelkiismeret furdalás.
Aztán beköltöztünk Sumicsék mellé, az aprócska Kútvölgyi úti házba, ami inkább csak egy garázsszerű házikónak volt mondható, és szép lassan elindultak a hétköznapok. Egyre azt vártam, mikor lesz a bűvös felvételi, miközben elképzelni sem tudtam, vajon mi az ördög is történhet egy ilyen alkalommal. És akkor egy este, kész tényként közölte édesanyám, hogy…
- Holnapután felvételizni megyünk. Szeretném, ha az én lányomból lenne valaki. Más sorsot érdemelsz. Egy vallásos, erkölcsös iskola csak jót tesz neked. Iskolázott és művelt leszel. – sorolta az erényeket anyám, azt, amire már magam is megesküdtem. Nem tudhatta… így csak ült velem szemben és mosolygott.
- Ne izgulj, minden rendben lesz. – bátorított másnap Naca is. Az idő persze nem állt meg, és én, mint afféle kisgyerek azért, félni kezdtem. Mire két nap múlva a Marczibányi téri iskola előtt megálltam, már egy zabszem sem fért el bennem.
Azon a reggelen magamhoz vettem a jónak nem igazán, mondható bizonyítványomat és anyám kíséretében besétáltam a híres intézmény falai közé, ahol a tornaterembe irányítottak. A hatalmas teremben olyan kicsinek és védtelennek éreztem magam, mint még soha azelőtt. Oldalt sandítottam. Láttam anyám sápadt, megviselt arcát.
- Semmi pánik! – bíztattam magam, és újra megerősödött bennem, hogy, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne okozzak csalódást neki. Aztán megszállt valami, egészen furcsa, de hatalmas önbizalom.
- Miért ne? Hisz’ képes vagyok… – futott bennem végig, de még be sem fejeztem az eszmefuttatásomat, mert hirtelen kinyílt egy mellékajtó és egy kisebb szobában, három szigorú szempár meredt rám.
- Kérem a bizonyítványodat! – tekintett rám szemüvege mögül a középen ülő. Mire én óvatosan előhúztam a zsebemből és zavartan átnyújtottam. Jegyeimet látván először krákogni kezdett, majd átadta a mellette ülőnek és hirtelen megszólalt.
- Szóval… Zsófia. – kezdte vontatottan. – Nem a legjobb ez a földrajzjegy, no és ahogy nézem a többi sem. Miért?
- Hogy teccik gondúni, hogy nem jó? – jött elő izgalmamban a tájszólásom, mire ők összenéztek.
- Nem üti meg a felvételi mércét.
- Neeeem? De mié, amiko én annyit tanútam? Féléve majd’ meggebedek. – szaladt ki a számon a színtiszta igazság, és ez hatalmas derültséget keltett.
- Az, kevés. Nagyon. És azt hiszem a létszám is betelt. Ugye Fejesné? - fordult a mellette ülőhöz, aki ezt azonnal helybenhagyta.
- Már minden helyünk foglalt. Sajnálom kislány.
- Foglaaaalt? De kedves tanárnő! Ollan szíp ez az iskola! Én, még illet, sohase láttam! És… és úgy szeretnék idejárnyi!
- Igazán? – kezdett mosolyogni.
- Tessék engem felvenni! Az isanyám és néném miatt is... én… én… tanulni fogok! Ígérem! De… nekem, muszáj idejárnom. Kérem… – könyörögtem immár pesti kiejtéssel és sírva fakadtam.
- Igazán? – ismételte meg az előző és a jobbszélső nőre nézett, aki megenyhülve, elnevette magát.
- Na jó, hát… megoldható éppen… - harapta el a szó végét, akit az előbb Fejesnének nevezett.
- Fel vagyok véve? – perdültem meg boldogan.
- Fel. Távozhat. - mondta kurtán a szemüveges és mentemben még hallottam, hogy összesúgva kitárgyalnak.
- Legalább van bátorsága. Az is valami, ha már nem túl okos szegényke! Nem lesz könnyű felzárkóznia.
- Szóval Fejeském, megsajnáltad.
- Csak esélyt kapott. Igen. – hallottam még, amikor kiléptem az ajtón. De törődtem is én ezzel. Édesanyámra néztem és a nyakába borulva visítottam.
- Édesanyám! Felvettek! – hangoskodtam annyira, hogy még az iskolaszolga is előkerült. Gondolom, nem értette, mi ez a hatalmas cirkusz a folyosón. Vagy nem volt hozzászokva a patinás falak közt ilyenforma hangzavarra. Nem volt nálam boldogabb azon a napon. Pest egyik legelitebb iskolájának tanulója lettem. Egy Zalából csöppent sehogy sem nevelt lány, akinek majd be kell bizonyítania, hogy ő is ér annyit, amennyit a többiek.
Leendő osztálytársai, a gazdagok… Vámos Piroska, akinek az apjáé volt a Margit Kőrúti Filléres Áruház, vagy Halfinger Xénia, Marx Mariska, Eisenhut Beatrix, akiknek a belvárosban jól menő üzleteik voltak. Akik, nem csak zongorázni tanultak, de külön hittanórákra is jártak. Cselédek szolgálták ki őket. Cselédek, mint egykor anyám.
Persze mindezt azon a napon, még nem sejtettem, amikor felvettek.
***
Utolsó kommentek