A BŰVÖS KÉP

- Ma este érkezik anyánk. – hallottam a nyitott konyhaajtón keresztül édesanyámat.

- Na, Zsófi az ördögöt a falra festetted. – jutott eszembe azonnal, és még az ütő is megállt bennem, olyannyira, hogy egy kicsit meg is szédültem. Óvatosan a családi képre lestem, középre, oda, ahol, ő trónolt. Összeszűkült szemekkel nézett rám. Végigszaladt rajtam a hideg.

 - Kimegyek elé. – felelte a megállapításra néném. Én pedig, még mindig nem akartam hinni a fülemnek. Akkor láttam utoljára, amikor elköltözésem napján letolvajozott, és Bak felé elviharzott. Elképzelni sem tudtam, mi szél fújja felénk, ezért még jobban fülelni kezdtem.

- Dr. Korpás holnap fogadja?

- Igen. Remélem nincs nagy baj. – válaszolta néném és egy nagyon mélyet sóhajtott. Kijelentéséből azonnal tudtam, hogy nagyanyám beteg. Éppen azon törtem a fejem, vajon mi baja is lehet, amikor erre a kérdésre is választ kaptam.

- Hát… a szív nem játék, sajnos. – hallottam halkan anyám sóhajtását.

- Az… bár kicsit csodálkozom, hogy van neki. - vágta rá nénje, aztán nem beszéltek többé róla. Kicsit sértve éreztem magam, amiért mindezt nekem nem említették, de aztán azt gondoltam, ami kikerülhetetlen, az ellen úgysem tehetek semmit, és elvégre mégiscsak ők a felnőttek. A hír azonban lelombozott.

Egész álló nap rossz kedvem volt. Éva, és a lányok is faggattak, ráadásul aznap volt a napja, Horthy Miklós kormányzó várbéli kivonulásának, ahová a délutáni órákban csapatostul készültünk.

A balettkari főpróba is napirenden volt. A gondolat, hogy szerepelni fogok amúgy is félelemmel töltött el, de most már nagyanyám várható megjelenése is feszélyezett. Éppen valamiféle oldódásos terápiára gondoltam, amikor kopogtattak. Anyám nyitott ajtót.

- Csóóókolom. Zsófi még itthon van?– hallottam a kérdést, majd beazonosítottam, Schwarcz Kati és Krell Éva hangját.

- Itt vagyok. – szaladtam ki.

- Azt gondoltuk erre kanyarodunk, mehetnénk együtt. Ha most indulunk, akkor tízre odaérünk.

- Felőlem mehetünk. – adtam egy puszit anyámnak, aztán elindultunk a budai vár felé, hogy osztálytársainkkal együtt köszöntsük a kormányzót.

S hogy miért? Még ennyi év távlatából sem tudnám összehozni a történelemmel… szerintem, csak úgy. Mindenesetre akkor az egészről, nem lehetett többet hallani, mint, hogy a Marczibányi téri leányiskola minden tanulója kivonul, és a lehető leghangosabban éljenezni fogja a nagy politikust. Amikor a várkapuhoz értünk, már érezhetően forró volt a hangulat. Később színes szalagokat osztottak… egyszer csak mindenkinek elege lett. A több órai várakozás mindenkit megviselt. Már éppen morgolódni kezdtünk, de abban a percben hirtelen megjelent az ünnepelt. Méltóságteljesen, egyenes tartással ülte meg a gyönyörű fehér lovat… és akkor az iskolai lánycsapat hangos ünneplésbe kezdett. Az egész kilovaglás nem tartott két percnél tovább. Egyszerűen, nem is értettem mi értelme volt az egésznek… csak, mert a helyzet amúgy sem volt rózsás.

A szállingózó hírekből kiéreztem a szegénységet, egyáltalán nem tudtam, összeegyeztetni a várbéli pocséklással. Mint afféle nagylány már egészen jó ítélőképességgel rendelkeztem és a „koravén” jelző is változatlanul illett rám. Így aztán azzal sem voltam tisztában, hogy a gondviselés miért pont az én balettelőadásom előtti napokat nehezíti meg a nagyanyám jelenlétével. De megnehezítette ez bizonyos. Hogy mennyire azt még nem tudhattam, amikor kora délután beléptem a lakásunk ajtaján.

- Pszt. – hallottam édesanyámtól.

- Mi történt? – suttogtam.

- A mama alszik. – közölte velem, és várta, hogy mit szólok az ittlétéhez. Akkor jött a mentő ötlet. Életemben először hazudtam anyámnak.

- Megbeszéltem a Schwarcz Katival, hogy a mai főpróba után náluk alhatnék. Édesanyám megengedi? – néztem rá szinte könyörögve. Azt hiszem azonnal rájött, hogy én lehetek a világ legnagyobb szabaduló művésze. Szólni sem szólt, bántani sem bántott, de nem mehettem.

- Kibírod azt a kicsit. Az előadás előtt, hazautazik.

- Egyébként is, szeretném, ha megbékélnétek, sohasem lehet tudni mi lesz vele. – célzott édesanyám, nagyanyám betegségére és arra, hogy viselkedjek rendesen.

- Rendben. Nem bosszantom. - adtam meg magam, aztán elrohantam a balett főpróbára. Volt vagy este hét óra, amikor hazaértem.

Nagyanyám a kapunk előtt egy széken ült. Megdöbbentem, amikor megláttam, annyira, hogy lépni sem tudtam. Megöregedett, de az is lehet, hogy a már csak emlékképeimben létező nagyanyás, zalai öltözet tette sokkal korosabbá. Elindultam felé, de meg kellett állnom, mert egy párocska keresztezte az utamat, akik nevetgélve közelítettek felé.

- Nézd ezt az ágrólszakadtat! – mutatott a fiú nagyanyámra.

- Nem valami szívderítő látvány a néni. – kezdett sajnálkozni a lány.

- Mit gondolsz, hogy került erre a környékre?

- Elképzelni sem tudom. Mindig is azt hittem, hogy a népesebb helyeken tanyáznak.

- Például a kőrúton? Mert ott aztán, van belőlük elég! – nyúlt a zsebébe a fiú.

- Adunk neki? –tudakolta a lány, de még sem fejezte a mondatot, amikor már hallottam az aprópénz koppanását a földön.

- Mellé dobtad! – nyúlt a lány a pénz felé, de abban a pillanatban a fiú karon ragadta.

- Hagyd! – parancsolta szinte ellentmondást nem tűrve, majd megfogta a lányt, és húzni kezdte. Elindultak, és mintha mi sem történt volna, újra nevetgélni kezdtek. A lány éles hangja még akkor is bántotta a fülemet, amikor a következő sarkon elkanyarodtak. Indulhattam volna, de valahogy nem ment. Néhány percre még magához szegezett a beton. Csak álltam tanácstalanul és azt éreztem, hogy egy egész világ választ el attól az asszonytól, aki mozdulatlanul ül velem szemben. Nem hajolt le, így aztán közelebb léptem hozzá. Az öle tele volt aprópénzzel.

- Jó estét. – köszöntem illedelmesen. Nem szólt egy szót sem, csak mereven nézett rám. Összehunyorította a szemét úgy vizslatott.

- Látom, nem ismer meg.

- Kicsoda maga?

- Az unokája.

- Ollan nekem nincsen.

- Valóban. – válaszoltam neki, és már éppen, ott akartam hagyni, amikor hirtelen megfogta a kezemet.

- Maga nem ad pízt? – nézett rám kérdőn.

- Ééén? De miért?

- Háát, nem tom. Itten mindenyki a kötínyembe dobájja. Honnan tuggyam. Furcsa nípek ezek itten Pesten. No, ad vagy nem?

- Nincs pénzem. – feleltem neki értetlenül és a szemem megtelt könnyel. Rezzenéstelen arcán sem érzelem, sem érdeklődés nem látszott. Agya valahol a múltban járt. Talán ott, ahol a Kürthy család csillaga még fényesen ragyogott az égen.

- Istenem! Koldusnak nézték. Milyen szánalmas! – néztem a jól ismert arcot, és nem tudtam mi tévő legyek. Megsemmisíthettem volna egy perc alatt, visszaadhattam volna neki minden keserűséget, e helyett csak annyit mondtam.

- Menjünk. – mutattam a ház felé és ő szó nélkül követett.

***