- Aludj, csak kislányom, pihenj! Nagy nap ez a mai. Elmegyünk a mamával az orvoshoz, utána kikísérem a pályaudvarra. Az előadáson találkozunk. Az ennivalód a tűzhelyen van. – hallottam félálomban édesanyámtól. Aztán rémlett még egy halk ajtócsukódás és ismét elborított mindent a sötétség. Amikor felébredtem, egyedül találtam magam. Egy darabig csak gépiesen tettem-vettem, de ahogy múlt az idő egyre inkább eszembe jutott, hogy nem egy egyszerű, inkább különleges péntekre ébredtem. Az ünneplő ruhám és a balett ruhám békésen egymás társaságában a szekrényajtóra akasztva lógtak. Nehéz volt elterelni a figyelmemet a rám váró fellépésről, és nem is igazán sikerült. Egy kicsit még bosszantott az előző napi főpróba is, ahol egy „pas balancé”- t valamiért elrontottam. Vagyis inkább bántott, hogy egy egyszerű lépésnél megbillentem.
- Nem fordulhat elő újra, ma ki kell tennem magamért. – tépelődtem és akkor, hírtelen megállt bennem az ütő. Az ágyam felett egy hatalmas téglalapalakú világos folt éktelenkedett.
- Eltűnt a képem. Nagyanyám elvitte. – hasított belém. Gyorsan, lázas kutatásba kezdtem, mindent felforgattam, de hiába. Éppen az ágy alatt nézelődtem amikor…
- Te már felébredtél? – kukkantott be az ajtón Nyényus.
- A képem, keresem. – feleltem pityeregve.
- Khmm… krákogott. – a képed?
- Igen, nézd, eltűnt! – mutattam a falra, de ő csak mosolyogva, furcsa testtartással és hátradugott kézzel állt.
- Háát… ki tudja. – felelte titokzatosan és hatásosan, lassított mozdulatokkal egy barna csomagolópapírba burkolt tárgyat adott a kezembe. - „A mama küldte. Neked.”
- A mamaaaa? – néztem rá kikerekedett szemekkel és azonnal lehasítottam a csomagról a papírt. A kezemben a családi kép volt.
- Nekem atta. – szaladt ki a számon és sírvafakadtam. Megrohant valami egészen különös, bizonytalan érzés, olyan mintha hála lenne, de ami mégsem volt az, mert hálát odáig csak azok iránt éreztem, akiket szerettem.
- Most már tényleg a tiéd. – simogatta meg a hajamat néném. Örültem, de valahogy mégsem.
- Elkésett. – néztem vívódva, a képet és tusakodtam magamban. Talán csak mert, mindezt nekem, a nem létező unokájának adta.
- Most meg, mi a baj? – faggatott Naca néném. Éreztem, sosem tudnám neki megmagyarázni, hogy mennyire örülök, de ugyanannyira bánatos is vagyok. Szerencsémre nem faggatott tovább. Megérezte, hallgatnia kell. Aztán szó nélkül kihúzta a fiókot, kivette a bibliámat, és a kezembe nyomta. Hálásan néztem rá.
- Ez segít. – mondta és aznap már nem beszéltünk nagyanyámról. Istenre gondoltam, angyalokra és apámra, akiről szentül hittem, hogy a magasból mindent „lát”.
- Jöhetne már anyád! – billegett időnként néném a tükör előtt, ahogy az esti programra készülődött. Észrevettem... néha, türelmetlenül ki-kiles az ablakon. Gondolom várta anyámat a hírekkel. Már szürkült, mire édesanyám hazaért.
- Anyánk? – fogadta egy kérdéssel Nyénye, abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón.
- Dr. Korpás új időpontot akart adni egy tüzetes kivizsgálásra, de a mama nem fogadta el.
- Miért?
- „Nem ír ez semmit jányom! Illen hókusz-pókuszra nem gyüvök többé!” Ezt mondta.
- Na, de mi a baj?
- A doktornak, nagy a gyanúja, hogy szív és érrendszeri problémái vannak. Túl sokat úgysem tud tenni. Változtatnia kellene az étkezési szokásain, amire úgysem hajlandó.
- Szalonna, kolbász… ajhhh. – sóhajtott egyet Naca. Még váltottak a témáról néhány szót, aztán napirendre tértek az ügy felett. Nagyanyám hajthatatlanságát ismerve mást nem is tehettek volna.
Úgy emlékszem elmúlt már délután négy óra, amikor elindultam. Még ki sem léptem a kapun, már hallottam anyám utolsó intelmeit!
- Vigyázz magadra és semmi izgalom! Nyényével ott leszünk… izgulok érted. - hallottam még, amint becsuktam a kertkaput, aztán erőt vett rajtam az egészséges pánik. Kezemben a balett ruhámmal kiegyensúlyoztam a keskeny kijáraton. Fogalmam sincs hogy értem a Művelődési házba. Ennyi év távlatából, már csak arra emlékszem, hogy egy csapat izgatott lány fogadott a bejáratnál. Felettük az épület homlokzatán egy hatalmas transzparens hirdette:
„Bemutatjuk, Hans Christian Andersen: A hókirálynő című darabját. Szereposztás: Manó: Schwarcz Katalin, Hókirálynő: Marx Mariska, Kay: Krell Éva, Gerda szerepében: Kovács Zsófia… ördögök: Gellén Magdolna…”
Megvallom furcsa volt a nevem látni, és még sokkal furcsábbnak tűnt, hogy amikor odaértem már, gyülekezett a nézőközönség. Persze leginkább a szülők.
- Úgy izgulok! – remegett Mariska, amikor megérkeztem.
- Ne is mondd! – gesztikulált Éva is idegesen. Akkor azt gondoltam, csak én lehetek lámpalázas, de mint kiderült ezzel a problémámmal nem voltam egyedül. És akkor hirtelen előkerült Irén néni.
- Na mi van ifjúság? Remélem, hogy nem izgultok… hmm? – nézett egy kicsit bátorítóan ránk, de aztán megjegyezte: „ugyan, nincs okotok, nagyszerűek vagytok!”. Érdekes, ha ő mondta azonnal elhittem. Valamiért éreztem, tudtam, igaza lehet. Aztán felkészültünk. Egy közös helyiségben átöltöztünk és idegeskedve már csak a nagy fellépésre vártunk.
- Első csengetés..., második csengetés… harmadik csengetés… színpadra! – hallottam a hangszóróból a rendező hangját és megbabonázva, megbűvölten elindultam a világot jelentő deszkák felé.
- Istenem segíts! – rebegtem egy kérést, egy egészen aprócska kis kívánságot a menny felé és elindultam. Ruhám körülvett, mint egy habos sütemény, és akkor felhangzott a színpadra hívó dallam… megkezdődött az előadás. Megvallom őszintén, az izgalom elvette az eszemet. Valami különös eufóriába estem, és még ma sem értem, miként táncoltam végig Gerda tiszta, érzelmeket, és szeretetet sugárzó szerepét. S hogy mi is volt? Hát lehet azt feledni? Ahogy Schawarcz Kati kibillegett, mint egy manó. Kezében a varázstükörrel, amit eltört. Aztán hirtelen, minden jó és szép összezsugorodott, a csúf és rossz dolgok pedig, nagyra nőttek… és jöttek az ördögök. Fergeteges táncukkal megbabonázták a közönséget. Emlékszem, Gellén Magdira, ahogy ráfeszült az ördögruha. Irén néni arcára, akit ilyen boldognak legfeljebb csak akkor láttam, amikor neki adtam a tízdekás vajat. És emlékszem a Hókirálynőre, akinek gonosszá változott alakját, néhány szomszédunkban sikerült felismernem. Akikről azt gondoltam azon az estén, a varázstükör szilánkjai nekik is a szemükbe pottyantak. A szilánkok, amelyek gonosszá, könyörtelenné és rideggé tették a világot. Gerda és Kay szerelmét is megakadályozva. Jéggé dermesztve, minden szépet és jót a földön. Hókirálynő jégszobrai közé. Pont úgy, mint Hitler abban a gonosz világban, aminek szelei már egészen erősen fújtak Magyarország felett. Persze azon az estén mindezzel senki sem igazán törődött. Csak lesték, miként táncol Tavasz asszonyság, akit Nagy Ica formált feledhetetlenné. Nézték a varázskert táncoló virágait, mint ahogy én a függöny mögül néha kipillantva édesanyám és néném elvarázsolt tekintetét. Sírtak. Siratták a sorsomat, és engem, akit végre boldognak láttak és siratták apámat, aki valahol a tündérkert birodalmában leste a lányát, amint végigtáncolja Gerda hányattatott útját. Büszke, hogy minden próbát kiáll és győzedelmeskedik a gonosz birodalma felett. Valóban nem emlékszem egészen, mindenre. A siker az izgalom megrészegített. Egyet viszont tudok, a szeretet, a kitartás, a boldogság és a jóság győzedelmeskedett a gonosz, rideg, kegyetlen úrnő fölött, jégpalotája olvadni kezdett, és darabokra hullott. Pont úgy, mint nagyanyám bocföldi háza, aminek emléke azon az estén eszembe sem jutott. És akkor, hirtelen megjelent a színen újra Gellén Magdi a kisördög, és titokban, elkezdte összerakosgatni a szilánkok darabjait. Ma már tudjuk sikerült neki. Hiszen, 1943 végén elkészült a „Margaréta terv”. Magyarország megszállásának terve. Aztán, 1944. március 19.-én a Németek bevonultak Magyarországra. Az ördög hiánytalanul összerakta a tükördarabkákat. Ám, akkor csak mindenfelől ezt hallottam…
- Éljen! Éljen! – kiabálták. Kitört a tapsorkán. Megrészegülten álltam a színpadon. Tudtam, éreztem, sikerült. Kovács Zsófia, született: Sárhidán, véghezvitte, azt, amiről az álmai szóltak. Megmutatta a világnak, amit édesanyja egykor oly bölcsen megfogalmazott, hogy „Mindig van kiút” a szorult helyzetből.
***
Utolsó kommentek