Még alig telt el egy nap a fellépés után, és másnap, már az évzáróra készültünk. Nagyjából tudtam milyen bizonyítványom lesz, de néhány tárgyból a tanév végén, még nem voltam lezárva, így azok miatt, csak találgatni tudtam. Mindent összevetve nem számítottam rossz eredményre. Hihetetlen volt, de eljött az utolsó nap is...
- Sorakozó lányok! Indulás! – adta parancsba az osztályfőnök délután kettőkor, mi pedig engedelmeskedve kettesével egymás mögé álltunk. A folyosó benépesedett. Mire a tornaterembe értünk, eltelt úgy körülbelül fél óra. Mi végzősök utoljára indultunk, számunkra az első sorokba székeket hordtak. Amikor beléptünk, a pulpituson már ott állt az igazgatónő. Szigorú tekintete tiszteletet parancsolt.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit! – kezdte beszédét, miután elcsendesedtünk. Néhány percre rá, a még suttogó szülők is elhallgattak. A tökéletes csendben tisztán hallottuk a hangját, ám hiába próbáltam ráfigyelni, valahogy nem sikerült igazán.
- Nem hagyományos tanévzárót tartunk az idén… az iskola jó eredményekkel zárta az évet… a statisztika szerint a 4a átlaga bizonyult a legjobbnak… kiemelném azokat a tanulókat, akik kimagasló tanulmányi eredményeik miatt, oklevélben részesülnek… fáradjanak majd ki… és kiosztjuk az iskolánk külön díját… – jutottak el a mondatfoszlányok a fülembe. Képtelen voltam koncentrálni.
Egyfolytában az motoszkált a fejemben, hogy hihetetlen... hihetetlen... én Kovács Zsófia, szerepem szerint más néven, Gerda, itt ülök ennek az iskolának a végzős diákjai között és tegnap a Művelődési Házban hatalmas sikereim voltak. Csodák csodája nem rontottam el a „pas balancé”- t. És, megmutattam mindenkinek... a sárhidai tanítóné, ha látott volna, nem is értette volna… és a bába vajon hinné, hogy akinek a fenekére paskolt, mégsem tudott nagyra nőni… hiába állt az esőre… és Magdus, Pista… - jártam valahol egészen távol gondolatban. Aztán újra előtolakodott a fejemben az előadás, és éppen egy kihagyott különleges spiccen járt a fejem, amikor hirtelen Schwarcz Kati meglökött.
- Menj már!
- Hova? Minek? – értetlenkedtem, de aztán rájöttem magam is.
- Kovács Zsófia. – hallottam meg hirtelen a nevem. Az igazgatónő újra kiszólított.
- Ééén? – néztem értetlenül, de Kati újra oldalba bökött.
- Menj már! – ismételte, és a kezembe dugta, az addig ölemben fekvő bibliám. Elindultam kifelé.
- Na végre, hogy ideért. – jegyezte meg az igazgatónő.
- Elnézést. – hebegtem és még mindig zavarban voltam a meglepetéstől. Ott, kint a pulpituson egészen más világ volt.
- Kedves szülők és diáktársak, akkor, iskolánk külön díját, amelyet a tantestület a négy év alatt legtöbbet fejlődő diákunknak ítélt szeretném átadni Kovács Zsófia 4.c osztályos tanulónknak. – nyújtotta felém az elismerést, jelentő oklevelet egy kézfogás kíséretében. És a teremben kitört a taps. Egyesek éljenezni kezdtek, amitől én olyan zavarba jöttem, mint valamikor, az első gyónásom idején… és akkor a tömegből kivált az édesanyám.
- „Az útra egy fehér ruhás angyal szállt, és amikor meglátott kitárt szárnyakkal repülni kezdett felém.” – jutott eszembe az a nap, amikor egy hosszú és keserves év után megláttam a szántóföldön felém rohanó anyámat. Őt, a legdrágábbat, aki most mindenkit félretolva felém igyekezett.
- Köszönöm. – csak ennyit feleltem egészen zavartan. Az elismerés, és anyám jelenléte együtt maga volt a mennyei boldogság. Úgy emlékszem mindenre, mintha ma történt volna. Mire édesanyám mellém ért, addigra már Irén néni előttem állt. Aztán anyám megfogta a kezemet. Éreztem, hogy érintésén átsugárzik a szeretet, és titkon azt is láttam, amint két aprócska „gyémánt” kigördül a szeme sarkából.
- Egy kis csendet kérek még! Köszönöm. – kezdett bele Irén néni is, valami egészen különös szónoklatba. - Zsófia, maradj itt!
- Engedjék meg nekem, hogy rendhagyó módon, igazgatónőnk helyett, folytassam az ünnepségünket és közben, egy kis kitérőt tegyek. Akik még nem ismerik hagyományainkat, azoknak elmesélem, hogy leányiskolánkban minden évzáró alkalmával a végzősök között kiosztásra kerül a „Marczibányi tanulója” című díj, amelyet intézményünk a negyedikes diákok többségi szavazata alapján adományoz. Nem másért, mint a közösségért végzett tartósan kiemelkedő tevékenységért, és az iskola által rendezett programok megszervezésében és lebonyolításában tanúsított aktív, egész tanéves részvételért. Örömmel jelenthetem, hogy az idén a tanulók díját, amely egy ébenfából készült imakönyvtartó, szintén Kovács Zsófi kapja. – nyújtotta felém a gyönyörű díszdobozt Irén néni. Ilyen meglepetésre pláne, nem számítottam. Örömömben, megpördült velem a világ.
- Megin? Na de mié? – szaladt ki belőlem, amire mindenki mosolyogni kezdett.
- Emondom mié. – Azé, mer tígedet szavaztak meg a diáktársaid. – mondta nevetve Irén néni, de aztán meglepetésemre suttogva folytatta. Ez persze, már csak édesanyámnak és nekem szólt, mert az ünnepi szót visszavette az igazgatónő.
- …és azért, mert… édes gyermekem… szerintem mindenki emlékszik, arra milyen kislány érkezett hozzánk négy évvel ezelőtt. Egy kicsit cserfes, magabiztos, bocsáss meg, de mégis csak butácska leányzó, akit hajtott a tudásvágy, és az a hatalmas akarat, hogy megmutassa az egész világnak, hogy egy tanyasi iskolapadból is vihet felfelé az út… és szó köztünk maradjon, én különösen felnéztem rád azon a délelőttön, - ezt már méghalványabban súgta – amikor bátran kiálltál egy zsidó mellett. Na és a balett! Abban benne volt az egész életed! - lapogatott meg szeretettel, aztán anyámhoz fordult.
- Büszke lehet a lányára! – nézett zavartan mosolyogva hol anyámra, hol időközben előkerült nénémre. Valószínűleg nem tudta eldönteni ő sem, ki is lehet az én anyám. Még adott egy puszit, aztán elviharzott a tanári katedra felé.
És, én azt hittem álmodom. Nem is élek, nem is lélegzem, valami egészen különleges nem létező világ vesz körül. Ami szép és olyan hihetetlen, mint egy éjszakai látomás. Ráadásul pont úgy villant elém, mint az a kéz, amelyik benyúlt az odúmba és megsimogatott. Irén néni keze... Mint életem folyamán, Anyám, Nyénye és Magdus szeretetkeze.
És ott van nekem, a csillagút, amelyen édesapám mellett immár, édesanyám és néném is lépdelnek, és megmaradt a történelmi valóság, az emlék, amely álmomban még ma is visszatér. Hol édesen, mint a méz, hol meg keserűen, mint az epe.
***
Utolsó kommentek